Meglátni és megszeretni

Blog is under átalakítás!

          Hm... utoljára mikor blogot próbáltam írni, a blogol úgy gondolta, hogy jobb anélkül és ledobott... Azért most újra megpróbálkozom. Éppen az elegem van a világból és mindenkiből kivéve... állapotban vagyok. Utálom a szerelmet amiért ilyen köcsög módon átvert. Utálom amiért másokat tud boldogítani nekem meg még halvány lenyomatot se tud adni a nyavalyás boldogság nevű érzésről. Nem akarok arról hallani, hogy fiatal vagyok és megkeseredve írok. Nem ezért írom a bejegyzést. Tudom, hogy még 18 sem vagyok (bár éppcsak). De én is ugyanúgy vágyom a kedves, szerelmes szavakra, arra, hogy valakinek megtetszek és érdeklődjön irántam. Csúnyán mondhatjuk azt is, hogy ráfér az egomra a növesztés. Női szempontból nézve. Még sosem csókolóztam :). Kíváncsi lennék milyen. Persze vannak akik csak... életük szerelmével járnak, velük házasodnak, velük smárolnak, velük fekszenek le. De én nem ez akarok lenni. Tapasztalatot akarok. Persze nem úgy indulok neki, hogy na smároljanak le. Csak törődésre vágyom és két kézre amiátölel és azt mondja, hogy megvéd.

          Jó lenne kimozdulni. Plázában nézelődni, trécselni. Corában járni :). Vagy épp csak Tiszaparton mászkálni. Egy hónapja börtönöztem be magam ide... a könyveim az ágyam, a gépem, a lakásom rácsai közé. Mi mást is tennék. Még mindig itt vagyok... még mindig egyedül. Ezen nem segíthet se msn se telefon. És még több mint fél hónap. Kb 17 nap. Mármint a bankettig. Ami nagyobb szenvedés lesz a szalagavatónál. Soha többé nem látom őket nagyjából. De... érettségi találkozón. És utána mi lesz? Mi lesz a nyárral?

          Jó kérdés. Túl jó kérdés. Költői, mondhatni. Mgváltozott sokminden azóta, hogy utoljára komolyan ezen gondolkodtam... Persze bármit el lehet viselni meg átvészelni meg túlélni. De unom, hogy az egész életem egy nagy "átvészelési" időszak. Átvészelem, bármi is lesz. Mindig van miért aggódni, igaz. A nyaram persze nem a legnagyobb gondom. Se a szerelem. Végülis mindent túlvegetálhatok. Azt hiszem. Francia tanulás talán.Nem tehetjük azt, amit szeretünk. Lehet ideje lenne kinőnöm a hitből, hogy néha hódoljunk saját vágyainknak. Az a filmek feladata, hogy elhitesse. Majd találkozunk, talán lesz időnk egymásra... talán talán. Talánok talánok hátán. Kéne, kéne találkozni, kéne összejönni. Végülis nyár lesz. Vonatra ülni... amit szeretek. De amit szeretek vagy szeretnék az is marad álom azt hiszem. Lassan annak kéne az igaziörömnek lennie, ha nem kapcsolják ki a telefont meg a netet. A talán, a kéne, a jó lenne...azok, amik nálam biztos kudarcot jelentenek. Nem tudok beletörődni. Még.Majd ezt is megtanulom.

          Amúgy nagyon jó lett a biosz szóbeli szerintem. Meglátjuk majd hétfőn 22-én.

          Gondolkodtam ma... mostanában sokat teszem. Kicsit szomorú vagyok, mert vártam egy hívást, amit nem kaptam meg. Pedig szerettem volna. Ahogy itt fekszem az ágyban a blogot írva, rájövök, hogy milyen magányosnak érzem magam. Vajon az embereknek van lelkitársa? Végiggondoltam eddigi életbeli pályafutásom...

          Ott volt az általános. Kati, Kitti, Bettike, Timcsi... olyan arcok, akik ma már csak papíron és fényképeken létező emlékekké halványultak. Kati és Kitti. Előbbi az örök marakodó. Emlékszem, mikor még azt se tudtam, mi a Harry Potter, ők akkor már olvasták. Akkor kezdtem én is olvasni miattuk, hogy elfogadjanak. Érdekes, hogy míg egyes emlékeket hatalmas erőfeszítések árán sem tudom felidézni, addig vannak borzalmasan erős, szurkáló érzések... a bizonytalanság és az a vágy, hogy elfogadjanak. A játék, amiben az volt a lényeg, hogy egem kiközösíthessenek. Csak annyi... az erősítette az ő barátságukat. Voltak Kittis időszakaim, voltak Katis időszakaim. De én mindig csak kimaradt harmadik lehettem, aki ott akar lenni. Azután ott volt még Bence is. Akit kedveltem, mit fiút. Általánosiskolai szerelem. Ha ez mondható annak... Persze soha nem lehetett volna semmi belőle :D É voltam az okostojás duci kislány a B-ből. Kriszti, aki mindig segít, ha kell egy kis matek, magyar vagy bármi is legyen az. Azt hiszmem, nem csodálkozom, hogy a legjobb barátomat a tanulásban találtam meg. A ember nem felejt, talán átlép dolgokat, de agyerekkor rányomja a bélyegét az ember további életére. Meghatározza kik leszünk így vagy úgy. Utána jött a Timcsis korszak. Vagy inkább váltva Kati-Timi... változtak a felállások, mikor éppen kit kellett utálni. Akkor is én voltam az ütközőpont és a kétszínű. Sosem akartam rossz barát lenni, de afelőli igyekezetemben, hogy megfeleljek nekik, elvesztettem saját magam. Talán kétszínű voltam. Ha ez az, amit a szó jelent... sose akartam ártani senkinek és megbántani sem. Azóta is többször bebizonyosodott számomra, hogy magányos vagyok. És hogy mi mindent megteszek azért, hogy ha csak látszatra is, de szeressenek és elfogadjanak.

          Kati... Általános talán nyolcadik amíg bírta a barátságunk. Azt hiszem, boldog voltam, hogy van valaki, akire azt mondhatom: 'Igen, ő a legjobb barátom'. De nem voltunk egymás mellé valók, alá kell írnom. Akkor még talán, bár sokat veszekedtünk. Sőt, rendszeresen és rengeteget, de mindig kibékültünk. Középsuliba kerültünk... azt hittem, végre! Új lappal kezdhetek, és egész más leszek, mint voltam. De nem sikerült, nem udom kinek a hibájából. Hajlamos vagyok azt mondani, hogy az enyém. Nem tudom pontosan, hol rontottam el. De tény, hogy mire észbekaptam, néhány hónap után már ugyanott tartottam. Senki voltam mindenki között. Ott volt a mentsváram, Kati. Meg Hesztia, akivel időközben egyre többet beszéltem. Próbáltam elmagyarázni Katinak, mit élvezek a szerepjátékban, de mereven ellenállt. Nem nem és nem, nem érti, nem akarja, nem érdekli. Szünetekben próbáltam beszélni vele, de lerázott. Azt hiszem igaza volt, ragaszkodtam hozzá. Egy ízben azt mondta: 'Sajnálom, hogy nem vagy jóban az osztályoddal, de én igen az enyémmel. Új embereket ismerek meg, új barátaim vannak.' Azt mondta, hogy nem lehetünk olyan barátok, mint voltunk, és én rádöbbentem, hogy egy dolog miatt voltunk barátok: 'Ha nincsen ló, jó lesz a szamár is'. Én ragaszkodtam annyira hozzá, hogy kapaszkodjak belé. Azután eleresztettem és magamra maradtam egy idegen osztályban idegen emberek között, akik nem szerettek. Akik kibeszéltek a hátam mögött már, elméleteket gyártottak, leírtak. És a felszínen közömbösek maradtak vagy egy félmosollyal biccentettek. Hesztia és a net maradt a két kikapcsolódásom, a 'civil' életem. Tudjátok nincs nagyobb hajtóerő az emberben megtenni valamit, belevetni magát, mint mikor nincs másod. Mikor az az életed. Így kerültem nagyon közel a tanuláshoz és az úszáshoz. Az volt az én mentsváram a világ elől. Hiszen nem voltak barátaim, nem volt életem. Igen, volt egy családom. A szüleim szeretnek és én is őket. De el vannak foglalva magukkal. Igazság szerint nem ismernek. Felszínesen talán. De mélyebben nem. Nem értik az írásaim, a fájdalmam, a vágyam, hogy normáis életem lehessen. Volt és van egy családom, ahol ugyanúgy elárultak nem egyszer. Az egyik bátyám és főként a nővérem. A nővérem, akivel szükségszerűen a legtöbb időt töltöm és beszélgetek. Akiben már nem tudok többé úgy bízni, mint évekkel ezelőtt, mikor el mertem mondani bármit. Ma emgválogatom a szavaim, mert tudom, hogy elég egy kevés alkohol vagy egy kis düh, és máris ellenem fordultak azok a szavak, egyenesen a szívembe találnak. Itt sem tanított bizalomra az élet.

          Netezés... ahol minden kimondhattam, ami a kis tini fejemet izgatta. Mennyi emberrel találkoztam... És mennyire félreismertem a nagyrészüket. SOha nem gondoltam, hogy így vltozik a felállás majd. Martion, alkatraz, wv... kész álomnak tűnik, könyvet lehetne róla írni. Míg az iskola lassan felemésztett bennem mindent, egyre rosszabbul éreztem magam. Olyan magányosnak, hogy hihetetlen. Az általánosiskola azzal telt, hogy átvészeljem, ha mindenki elárul. Nem hiszem, hogy normális ember ontott annyi könnyet életében, mint én tettem.Azután bízni kezdtem megint az emberekben. De a neten... azt hittem, úgy marad majd mindig. És jött a megrendülésem első foka. Én voltam az ürügy egy ostoba és nagyon szemét jelenethez. Sértett hogy felhasználtak. Soha nem voltam egyenlő fél. Csak a kicsi Cleo.Volt egy ősziszünetes találkozó abban az évben, ahol Hesztiával csúnyán össze is vesztünk. Akkor már nem ugyanaz volt a kapcsolatunk. Megszorítottam a karját, mert játszotta a nagykislányt velem szemben. Akkor már semmi nem volt rendben. És ez be is bizonyosodott utána. Megint összeomlott a bizalmi kártyaváram, mint már annyiszor. Ezek után csak apróbb bizalommal fordultam Am és Fel felé. Időközben zajlott a gimi. Zajlott és én még mindig sehol nem voltam. Ja de... a kedvelem létre legaláján, az utolsó senkiházi stréber közellenség létrafokon. Valahova menekülnöm kellett, hogy ezt ne lássam. Sohasem éreztem, hogy része vagyok az osztálynak. Soha. Akikben volt egy csepp bizalmam, nagy százalékban nem érdemelték ki: volt, aki barátságos mosoly mögé rejtette az utálat és ellenszenv minden apró kis fokát; volt aki nem akart mást, mint hogy valakinek beszélhessen és valaki meghallgassa, de cserébe semmit nem adott - hallgass meg és foglalkozz velem, de hogy te ki vagy, az nem fontos; volt aki órai jegyzetek, dolgozat súgás, segítség ellenében volt kedves. De a végére megértettem: egyedül voltam és vagyok. Ott volt Fel és Am. Ahol megint harmadik voltam.Talán nem kívánt harmadik vagy közömbös. Azután kezdtem egyre jobban kapaszkodni ezekbe, mert itt legalább meghallgattak és hagyták, hogy részt vegyek sokmindenben. Azután Fel egyre többször tiltott le. Azt se tudom már, mikor miért. Az volt az én sötét középkorom. Majd kezdtem kilábalni... Ammal szorosabbra fűződött a barátságunk, ott volt a Martion, Miráék, akikkel megismerkedtem... bár nem voltam felhőtlenül boldog, de elindultam az 'át fogom vészelni' élet felé.

          Martion Tábor. Ahol újra kezdődött az ismerkedés: Sziasztok, Ares vagyok! Láthattam azokat, akik eddig netről mosolyogtam rám. És az utolsó napok megint meghozták azt, ami oly sok éve kísértett: a csalódást, félreértettséget, fájdalmat. Ott és akkor nem tudom mi volt a legrosszabb. Talán Dela őszinteséget nélkülöző bocsánatkérése. De inkább a saját viselkedésem, amit nem akartam. És a nagy békülő est. Visszanézve persze jó ötlet volt, de korántsem elég arra, hogy megszüntesse az a buborékot, amibe magamat beletettem. Ami elválaszt és szeköt az emberekkel. Túlságosan bízok és ugyanakkor nem tudok feltétlenül bízni. Amit többször is szóvá tettek már nekem. Azután a nyár vége és az iszonyú félelem. A tizenéves tapasztalat, hogy a változástól ózkodnom kell, mert az számomra csak rosszat jelent. De az ingatagnak indult barátság minden addiginál többé nőtte ki magát. Végre végre találtam egy biztos pontot, amit kevésbé kell féltenem. De azért féltem. Nem a bizalomról szól, hanem arról, hogybelémivódott a félelem az elválástól. Néha túl erősen ragaszkodom... ezért. Mindenki messze van tőlem. És aki messze van, nem látom. Nem érzékelem, mi van vele és hogy mit vár el tőlem.

          Csak légy önmagad. Én ezzel nem értek egyet. Ha soha senki nem enged, nem lesznek barátaink. Domináns ember vagyok, ha van rá lehetőségem, de a tapasztalataim arra tanítanak, hogy kérj bocsánatot, ha nem is gondolod úgy, hogy a másiknak van igaza. Megtakarítom azt az egy napot vagy egy órát, amit avval töltenék, hogy tépelődök és haragban vagyok. Képes vagyok bárkinek megbocsátani és képes vagyok magamra venni azt, hogy bocsánatot kérjek, ha nem is én vagyok a hibás. Nem enyém az a luxus, hogy rendelkezzek a nyugalommal, hogy majd úgyis megenyhül. Mert ha nem fog? Inkább visszavonulok, mint hogy elveszítsek valaki nagyon fontosat. Persze akkor az olyan nem barát és stb... de nem érdekel. Nem akarok több barátot elveszíteni. Nem akarok rossz barát lenni. Vannak önálló gondolataim, sokszor le is írom őket.Én olyan akarok lenni, aki megfelel barátnak. Aki ott van, ha szükség van rá, segít, fogja a vállát a másiknak. Csak buzgóságomban talán kihagyok dolgokat. Nem vagyok rossz ember, ez meggyőződésem. Túl tökéletes akarok lenni. Mindenkinek megfelelni. Talán egyszer ezt is leküzdöm. Megint újabb lépcsőhöz érkeztem a bizalom terén. Az egyetem kapujába. Meg fogom tenni, ami tőlem telik, hogy jobb legyek annál, amilyen eddig voltam. Szeretlek titeket, akik ezt olvassátok, és legalább annyira szükségem van rátok, mint a levegőre, vagy a vízre. Nem üres ígéreteket akarok mondani vagy hallani csak le akarom írni. És mindig le is fogom. Érzelgős vagyok, patetikus, szentimentális sokszor, máskor meg racionalista. Szeretek álmodni, mert az életem része és az ÉN részem. Gyerekes vagyok. Nem gyerek, csak gyerekes.Felnőtt gondolatokkal és érzelmekkel, de gyerek szeretek lenni. Nevezhetjük képességnek, amim van: empatikus vagyokmásokkal szemben. Legyen szó bárkiről és bármiről. Mások hangulata kivetül rám, az érzelmeiket kicsit sajátomként érzem t, és ez gyakran nehézzé teszi a hétköznapokat. De én szeretek ilyen lenni, mert én vagyok. Tudom, vannak, akik nem igénylik az együttérzést. De egy népszerű fordulattal élve, ez a részem, ilyen vagyok, nem leheet kettéválasztani tőle. És ezt tudja mindenki, aki ismer egy cseppet (hát még aki jobban!), és így volt hajlandó engem megszeretni vagy barátjává fogadni.

           Nem tudom, hány lelkitársa van egy embernek. Nem tudom mi a lelkitárs. Mindekiben mást találok különlegesnek és mást szeretek. Mirában azt, hogy hozám oly hasonló. Az érzelmi világunk, a gondolkodásunk és sokszor a viselkedésünk is. Annában azt, hogy olyan, mintha lenne egy tényleges húgom. És tényleg annak is tartom őt szerintem ilyen érzés, ha az embernek húga van. Felben azt, amit egyben utálni is tudok, a makacsságát és az álhatatosságát. Helkában azt, hogy számára minden ember egy nagy pozitív jel. Legyen az barát vagy ellenség, elnök vagy iraki terrorista... Yagában a szókimondóságát, és a dumáját. A személyisége lenyűgöz és megragad, hihetetlen ember. Gergely bátyám türelmét és segítőkészségét, azt hogy tanácsot lehet kérni tőle és mindig segít. Zsoltiban az irtózatosnagy szeretetet, ami benne lakozik és megosztja másokkal, közben nem vár viszonzást. Adriban az őszinteségét. Bogsziban a racionalitását és a tudni vágyását. Zsuban az őszinteség és irodalmiság valami érdekes elegyét és az egyszerűséget amivel ki tud mondani dolgokat. Ágiban (Art) azt a kelekótya, szeszélyes kislányt, aki olyan nyitott a világra és annyit tud beszélni. Vagy Adában és Kriszben azt, hogy hónapok elteltével és őszintén érdeklődnek felőlem. Zsanában... talán összefoglalva azt, hogy mennyire különbözőek vagyunk (mint ég és föld, tűz és víz) és mégis mennyire egymás mellett vagyunk mindig. (Ne is reménykedj, nem a pontosságodat vagy a helyes gépelési technikádat, babám :P)
          Igazából nem tudom, miért írtam ezt mind le. Talán személyiségem jobb megvilágítása végett. Vagy hogy kiírjam magamból a magányosság érzését a tankönyveim felett. A szomorúságom már elmúlt nagyrészt. Mostmár inkább csak beszélgetni szeretnék és beleállta a görcs a vállamba (:P). Tiszta disznóól az ágyam a ráhányt könyvekkel. :) Leginkább magamnak írom ezeket a bejegyzéseket, de nektek is. Mint megemlítettem, nem fogom vissza az érzelmeim, legyen az harag vagy imádat, szomorúság vagy kétségbeesés. De jobb kimondani, mint ha bennem marad és mérgezi a baráti kapcsolataim. Jobb bocsánatot kérni, mint engedélyt, ahogy Brom mondta. Tudom, vannak ellentmondásaim magammal. Ez is bennem van :)

          Nos, most egész gyorsan írok. Mármint időközre. Kedvet kaptam hozzá, meg van pár említésre alkalmas esemény. Kezdjük mondjuk a tegnap előtti Mersönnel. Hát apukám, az tényleg valami volt XD. Mircsivel gyanútlanul játszogatunk, hát Váci meg Mira. Istenem, szokásos ügyes-bajos dolgaik, nyűgösködésük... Váci önmagával beszélget és idiótaságokat ejt ki a száján. Mind megszoktuk tőle, elvégre csak Andrisról beszélünk. Húzzák egymás agyát Mirussal, hát ez is megesik, pasi-nő-kapcsolat hozzátartozója. Azután mint derült égből a villámcsapás, egyszercsak az Úr hangja szól házmesélő képében: S akkor vágyat érzének vala, hogy egymással háljanak. Olthatatlan vágyat. Háh mondom jólvan, valaki szivat minket ezerrel, hát menjünk bele, én nem félek holmi ilyen játéktól. Millió és egy hasonló jelenttel már volt dolgom, nem fogok meghátrálni. Elvégre a Mesélő nem akarhatja, hogy Mira és Váci szeretkezzenek. Milyen lenne már, folyton csak az megy, hogy nem meg soha meg fúj és izé, mondom tuti valami próba, ha ezek most itt egymásnak esnek, akkor jön valami tűzeső vagy békák, lépfene, a víz vérré válik olyan egyiptomi 10  csapás szinten. De hát játék értitek... Szóval én itt játszom a nagy kétbalkezest, Váci a földre hulla vala, de Mesélő csak nem tágít... azt mondá a hang: S vágyuk nem húny ki az Úr távoztával, egymáséi lenniük majdnem muszáj. Hát mondom ez kész, ezeknek most tényleg helyben itt és most... ráadásul még arra se volt idejük, hogy gondlkodjanak az őrjítő vágytól. Pedig Váci minden bizonnyl húzott volna óvszert. Mert elég egy baba jelenleg a Mersönbe. Meg különben is, pont Váci? Szóval Mircsinek be kellett szereznie egy 24 órás hormonlöketet. Szegény kiscsaj, nem irigylem érte. Lónak vló hormonadag, tisztességes menstruációs viselkedés a századikra emelve. Na mindegy, azért ez az élmény kicsit megakasztott. Eddig volt a keresztekkel, karókkal és fáklyákkal üldözzük a pogány népet, aki nem szaporodás céljából bűnös testi örömknek adja át önnön és partnere testét, most meg egy MESÉLŐ szimplán szexuális cselekvésre ösztökélte két karakterünket. XD Az év poénja. Legalább ezt is megtapasztaltam mostmár. De panasza sekinek nem lehet ránk, olyan szépen és érzékien fogalmaztunk meg mindent, hogy egy romantikus regényben is elfolyna a lap. Vagy egy James Bond filmben, csak hiányzik hozzá az akció, a fegyver, meg hogy a nő minimum áruló legyen. De összességében érdekes játszma volt. Mirával ellentétben Vácinak nem hogy nem kell fenntartania a szűzies látszatot, de egyenesen megkönnyebbülhet XD. Igen, Mira volt az elsője. Milyen romantikus, tényleg csöpi a képernyő. Vácira rá is fért, tán kicsit megemberesedik most, hogy végre kiélte magát kicsit.

          Amúgy most teljesen elfelejtettem, miről akartam írni, de itt van helyette máris egy másik gondolat... Az emberek miért olyan prűdök? De komolyan... Tegnap fordítottam egy cikket, olyan fél interjú szerűt JRM-el, és ott azt írták, hogy az angol kritikusok egy jó része szexuálisan túlfűtöttnek találja a Tudorst. Aláírom, nem épp 12-es karikás, Anne segédkezet nyújt, meg amúgy is minden részben kb 5 percet szentelnek arra, hogy Henry és Anne vagy Henry és cseléd... Henry elég sokat szeretkezett életében, meg kell hagyni. //Rhys-Meyers szerint azonban a sorozat becsmérlői elfelejtettek számba venni a történelem egy kikerülhetetlen tényállását: Henriknek hat felesége volt és megannyi szeretője. „És Elizabeth Taylornak nyolc férje volt, és az 20. századi Hollywood, nem a 16. századi Anglia. Néha úgy gondolom, hogy az emberek szimplán prűdök.”// És mennyire igazat adok Jonnynak. Tényleg prűdök vagyunk. Az egész nyűgös társadalmunkban minden arról szól, hogy a szex bűnös dolog. Ha szülők vagyunk? Ne beszéljünk róla a gyerek előtt, ne nézzen a tévében szexjelenetes filmeket, erőszakot, mert megrontja az ártatlan kis lelkét. Be kell látnunk, hogy a gyerekek ettől a féltő gondoskodástól nem ártatlanabbak lesznek csak értetlenebbek. Ahogy Zsana mondta, a gyerekem inkább nézzen egy meztelenkedős filmet, mint a Mónika-showt. És neki is nagyon igaza van. Nem a szex mérgezi a gyerek agyát, hanem a műveletlen, idióta emberek, akiknek fizetnek, hogy mindenféle ürüggyel bemenjenek ezekbe a kibeszélő műsorokba, legyen az Balázs, Mónika vagy Joshi Barat. És az ember nem tudja kivonni magát alóla, ha néha néz tévét, mert az ajánlóban mindig beadják a "nagy családi tragédia" előzeteseit. Megverték, megerőszakolták, elhagyta, terhesen verte, megcsalta, 20 év után újra látja, elszabadulnak az indulatok... és a néző máris azt láthatja, amint borulnak a székek, a szereplők jól megtervezett forgatókönyv szerint egymásnak esnek, és az áldott biztonsági emberek hős megmentőként választják szét őket. Természetesen már csak azután, hogy elcsattant egy két pofon, szakadt néhol a ruha...

          Na de térjünk vissza a prűd témakörhöz. Az emberek nem beszélnek az érzéseikről meg a szexualitásról. Hiszen a szüleink sem beszéltek, akkor ez tuti valami tabu, amiről nem szabad beszélnünk. Ha mégis megtesszük, feszélyezettség tölt el minket, hogy vajon meddig illendő elmenni a korlátok közt. Igen, a nagy baj a korlát... pedig ez épp olyan téma lehetne, mint hogy képzeld el, ha cigizel, tüdőrákot kaphatsz. Persze, a gyereket a gólya hozza. Hogy kezdjük a kisgyerekeknek a mesét? Hát a méhecske meg a virág. Nem. A férfi meg a nő. Egymással... ágyban, zongorán, konyhapulton, fűben, réten, irodában... Miért olyan durva dolog kimondani azt, hogy szexelnek? Miért kell ehhez 18-as karika? Oké, nem fogunk pornót nézetni a gyerekkel, de egészséges keretek között miért nem beszélünk róla? Minden generációnak továbbadjuk ezt a gátlást, és sosem változik semmi. Azután jön a sulikorszak, kisgyerek iskolába kerül és ha megfogja a fiú a lány kezét, akkor júúúj de cikiii. Szembesülünk a szexualitással, és nem tudjuk, kihez forduljunk. Mert a szülőkkel ilyenről beszélni? Hát látszik rajtuk, hogy nem akaródzik és milyen kényes téma, és a gyerek is így érzi. De akkor kivel beszéljen? Persze majd középiskolában megpróbálkoznak a felvilágosítással, hogy védekezzünk meg nem kívánt terhesség, AIDS meg herpesz... a probléma az, hogy addigra a gyerekek fele nem szűz, és nagyjából 99,9%-uk már szerzett innen onnan értesülést. Miért akkor akarjuk felvilágosítani a népet, mikor már késő? Azután, ha már ezzel nem felém fordult a gyerek, akkor később mi lesz? Hogy várjam el, hogy őszinte legyen és elmondja mi van, ha egyszer én sem vagyok őszinte? Minden 16-os karika ami nem üti meg a 'gólya hozza a gyereket' mércét? Azután jön a drog, pia, bulik, balhék... és mi meg tehetetlenül állunk. Nem vagyunk szentek és nem is voltunk soha, miért kéne erről meggyőzni a gyereket... 

          Na nem baj, mára ennyit a kínzó kérdésekről. Ím egy videó nektek, drágáim, hogy jókedvre derüljetek és kapcsolódva a témánkhoz, kicsit beszéljünk a szexről ;) Kedden megyek megtekinteni a bioszomat, meg megkérdezem a matekot is. Szorítsatok, hogy mindkettő 80% felett legyen. A matek lehetőleg inkább 85... ez a nyavalyás érettségi para meg a szóbeli. Jövhét szombaton belvár...Hiányzik már egy jó M.A.G.U.S.! Nah ennyit mostanra :D Kitartás, bajtársaim!Az erő legyen veletek!

Nickelback - Hero

Elgondolkodtam egy kissé. A hősökről. Nem Supermanre gondolok vagy a Pókember félékre. Ha már ilyen alapon kéne meghatároznom, sokkal inkább Batmanre. Midig csak úgy godnolunk rá, mint az a kemény csávó denevér jelmezben, szerszámosládával a csípőjén, aki ugrik, mikor az égen feltűnik a bazinagy denevér jel, és már indul is, hogy megmentse Gotham városát. Gyerekorom képregényei jutnak az eszembe, és a tesóimé. Főként ugye a bátyáimé értelemszerűen. A képregéynhalmaz, ami most is ott pihhen a polcaink tetején és bátyám érzékeny potjainak egyike.
Szóval Barman. Azért ő és nem a Pindúr Pandúrk vagy Superman vagy Pókember, mert ő csak ember. Egy egyszerű - persze kőgazdag - ember. Nincs szuper röntgetlátása, lézerszeme vagy emberfeletti ereje. Csak teszi, amit tennie kell, amit helyesnek érez. Persze sokszor egy érzéketlen tuskó, de elnézzük neki, mert hős. Superman is hős, de nem így. Ha lézerszemem meg emberfeletti erőm lenne plusz sérthetetlen lennék, nem lenne olyan nagy kunszt elkapni pár amatőr rabló grabancát. Persze kriptonit meg egyéb, de ugyanmáááár. Azért ne hasonlítsuk ahhoz, hogy Batman fogja a kis övét meg a batmobilját és irány a nagyvilág, rosszfiúk reszkess...
Igazság szerint én a mindennapi hőseinkre gondolok. Szükségünk van ugyanis hősökre. Nélkülük a világon kevesebb gyerek tanulná meg, hogy az embereknek segíteni jó. Persze később ráébrednek, hogy a jó jellem túlzott segítőkészséggel párosulva azt eredményezi, hogy az embert kihasználják. Mert előbb utóbb erre is rá kell jönni. Sokan kezdik aranyos ártatlan gyermekként, aztán elveszünk a nagy forgatagban. Ha az ember segítőkész és jószándékú, annak meg kell fizetni az árát. Nem kicsit felborult ez a világ? Nem úgy lenne értelme, hogy azokat becsüljék meg, akik segítenek másoknak? Akik megírják a leckét, magyaráznak, megosztják a jegyzeteket... gy lenne helyes és logikus, nem? Ehelyett mit kap az ember? Kiközösítést, érdektelenséget... ha neki lenne szüksége segítségre, csak fintorognak: Miért kéne segítenem? Miért ereszkedjek le egy ilyen utolsó szintjére? Miért kerülnek ezek az emebrek, miért kerülünk mi a ranglétra aljára?
De térjünk csak vissza a hősökhöz, hiszen a blog értük született. Mindannyiunknak vannak hősei, még ha észre sem vesszük őket így. Anyukák, akik gondoskodnak rólunk és persze apukák, akik féltenek, testvérek, akik mindig kérdezgetik mi van velünk, és ha kell segítenek... Tanárok, akik midnent megtesznek, hogy ne csak tanuljunk, szeressünk is tanulni, olyaanok, akik mindent megtesznek, hogy átmenjünk egy vizsgán. Az eladó a boltban, aki vasárnap is dolgozik, mert két gyerek várja, hogy megetessék, iskolába járassák őket. A portás bácsi, aki útbaigazít kedvesen, és hozzáteszi: 'Dehogy csókolom, csak szia'. Vagy barátok, akik nagy távolsából is gondolnak ránk és érdeklődnek afelől, mi is van velünk, hogyan is érzünk.
A szomorú az, hogy az idő múlásával a hősök egyre kevesebben lesznek. Ez a világ nem nagyon tolerálja a kedvességet és ezt az érzést. Kiöli belőlünk. Segíts magadon, Isten is megsegít, én pedig mosom kezeim... avagy Törődj a magad dolgával.Erre tanít minket minden, amit látunk, amiben élünk. A végén mi marad? Sok lelketlen szörnyeteg, akik csak a maguk javával vannak elfoglalva? Nem túl kecsegtető...
Egy kicsit mindannyian hősök vagyunk. Vagy legalábbis meg van bennünk a hajlam rá. Néha hagyni kell kiszabadulni, de azért nem árt ketrecben tartani. Veszélyes dolog, én is tudom. Ezerszer megittam már a levét annak, ha túl soáig eresztettem szabadon. Szükségünk van ezekre a hősökre, nélkülük nem lenne ugyanaz a világ. Mi sem elnnénk ugyanazok az én kicsi pónim és a magyar népmesék nélkül, ahol a jó végül elnyerte méltó jutalmát. Jó hinni a mesékben, mégha nem is igazak általában. De akkor is mindannyian szeretnénk, ha végül azt mondaná a narrátor: És boldogan éltek...

Hogy mit is? Hát blogot írni... manapság annyi minden kergetőzik a fejemben, hogy leírni se tudom. Túl sok az, amire gondolnom kell. Érettségi, félsikeres nyelvvizsga, biosz biosz biosz, tavaszi szünet, piknik tali. Vol itt élet rendesen. Azért valamicskét csak rittyentek ide is. Igazság szerint élek, de a dolgok csak halmozódnakés nem hiszem, hogy nagyon lenne egyszerűen erő bennem blog íráshoz még az írásbelik végeztéig. Viszont valamit szívesen megosztok veletek, méghozzá a Média házimat, ami kissé alternatívra sikerült:

Digitális napló

2029. április 20.
Reggel 7.15

Az ébresztő pontos, mint mindig. Komolyan, sosem fogom megszokni, hogy erre a dallamra ébredjek. Pedig kedvelem, az Elisabeth című musical egyik betétdala. Na mindegy, ezen is túl kell lenni- Lassú kecmergés az ágyból, álmos körbepillantás. Hát persze, hogy ő már elment. Csak én vagyok ilyen későn kelő típus. Persze már hallom is a jól ismert beharangozást, hogy következik a híradó. Magamban elmosolyodok arra a gondolatra, hogy ha éppen 7.16-kor kelek fel, akkor olyankor nézem a híradót.

A hologramos képernyőre pillantottam, de nem sokáig időzött a tekintetem a kellemes arcú, bájos nőn. Megfordult a fejemben, hogy ideje lenne váltani a stíluson, úgyhogy hanyagul leadtam az utasításokat a vezérlőnek. Egy perc múlva mélyebb hangú, középkorú férfi olvasta az aznapi gazdasági és politikai híreket és minden egyebet, úgyhogy megnyugodva indulhattam a reggelim felé. A pirítós, felvágott és kávé már az asztalon várt, nem volt más dolgom, mint kényelembe helyezni magam, hallgatni, hogy a idén mennyi a várt GDP növekvés, és közben az elektronikus újságért nyúlnom, hogy jobban lássam a kijelzőt.

Megint csak utasításokat adtam, így egy pillanat alatt feltűntek a szemem előtt a közlekedési hírek, elvégre az ember csak legyen felkészült, ha munkába igyekszik. Persze elkerülhetetlenül jöttek a reklámok utazásokról, kedvező ajánlatokról, ingatlanokról, mint mindig. Azért volt előnye a régi, nyomtatott újságoknak is, néha az őrületbe kerget ez a sok villódzó reklámfelület. Ráfókuszáltam egy érdekesnek tűnő pletyka címre, úgyhogy átkormányoztam a figyelmem a bulvársajtóra.

Ha az ember mélyebben belemerül, meg kell hagyni, nem sokat változott ez a része sem a sajtónak 20 év alatt. Talán csak a módszerek lettek követelőzőbbek és erőszakosabbak, hogy minél több botrányt csaljanak ki az emberekből és főként a sztárokból. Valahol félúton elegem lett Győzike lányainak botrányos életéből meg a „véletlenül” napvilágra került, kínos információkból néhány politikusról, úgyhogy eltoltam magam elől az újságot és a kávémmal együtt bevonultam, hogy meghallgassam az időjárást.

A képernyő nagy részét éppen egy varázslatos, fekete autócsoda foglalta el, amint isteni hangján berregett. Persze manapság már olyan csodás számítógépes animációkat tudnak készíteni, hogy valószínűleg élethűen tudnák azt is illusztrálni, hogy a miniszterelnök István királlyal sakkozik. Nem felejtette el még senki a 15 évvel ezelőtti botrányt, mikor az egyik párt így akarta aláásni a másik tekintélyét. Ezért olyan szigorú az ezt szabályozó törvény.

A kép megszakadt, a bemondó izgatott arckifejezéssel ecsetelte, hogy néhány perce jött a hír, miszerint beomlott egy alagút valahol London északi részén. Sóhajtva vettem tudomásul, hogy még mindig kelendőek a katasztrófa hírek, de én most az időjárásra voltam kíváncsi. Hála égnek napos, derült melegről szóltak az időjárás hírek, úgyhogy teljes nyugalomban léptem a garázsba, hogy elmerülhessek a vezetés élvezetében.

Persze közben ki nem hagyhattam, hogy meghallgassam a kedvenc rádiócsatornám reggeli műsorát. Ez általában feldobott, és jobb kedvem lett, ha nem is indult jól a nap. A reklámokat még mindig nem tudtam átugrani, de legalább lehalkítottam egy szóval, majd automatikusan újra felvette a hangerőt a reklámok végeztével. Közben akarva, akaratlanul is a hatalmas hirdető kivetítők felé pillantottam, amin a képek félpercenként váltották egymást. Szavazzon erre, vegyen ezt, keresse fel amazt, hihetetlen gyorsaság, kényelem és luxus. Vicces mennyire más minden ahhoz képest, mikor még gimnazista voltam és mégis milyen egyforma. Nem hiába, a történelem ismétli önmagát…

Nos emberek, ezzel hivatalosan is lecseréltem a régi, jól bevált kéket az új (remélem, hogy) jól beváló aranyszínre. Egy kis előrevetítés nyárra és a boldogabb időkre. :D

Ma szégyentelenül ailg tanultam egy pár betűt, és szenvedtem hogy minden szép legyen. (Ezúttal is hála és köszönet Zsanának :D)
Mára azt hiszem, csak ennyi voltam így hirtelen ;)

Ma valahogy rámtört a nosztalgia... Elgondolkodtam rajta, milyen volt az életem néhány éve, mennyit változott a világ körülöttem és én magam. Talán megpróbálom egy részét lejegyezni mindannak, ami most bennem kering egy ellipszis alakú páyán :)

Nos, szinte fényévekkel ezelőttnek tűnik az, mikor még általánosba jártam, pedig csupán 4 éve volt. Egészen más ökzegben morogtam, akkoriban találtam rá az internet áldásos oldalaira, ismertem meg új embereket. Kicsit elszigetelt voltam, folyton úsztam és tanultam, maradék időmben kezdtem ideszokni a gép elé. Bizony, hesztia roxfortjának időszaka. Kezdeti ős msnezés, martionozás (na hát a mostanihoz képest mi volt még akkor XD), halálfalógyűlés. Te uram Isten, halálfalógyűlés!!! (őskövületnek érzem magam). Azután lassan beleszoktam ebbe is, tanulgattama szerepjáték csínját bínját, de bőven ott volt a tojáshéj a fenekemen.

Az ember mindig rájön, hogy azok, akik az ilyen honlapokat vezetik, nem nagyobbak, bölcsebbek, szebbek, okosabbak, istenibbek saját magunknál, egyszerűen csak régebb óta működnek a témában, ismereteket, tapasztalatokat gyűjtöttek, de elérhetőek. Persze nem egyik napról a másikra, hanem idővel. Meg mázli is kell hozzá, illetve egy bizonyos természet.
Akkoriban még narancs chaten nyomtuk erősen, délutánonként és esténként ott lógva és egymással viccelődve. Még kis zöldfülű voltam, nem tudtam, ki milyen rangban van, leginkább Hesztiát ismertem. S mit ad Isten, valamelyik nap megláttam Amanda Denemet. Az oldal elvileg alvezetőjét, aki gyakorlatilag társvezető volt. Ki tudja, mikor vettem fel msnre? Persze ha nagyon akarnám, megnézhetném a naplózásokban, de az időpont nem igazán fontos. Alkatraz ügyén vettem fel, emlékszem. Hiszen Hesztia jóban volt Agathával, és valahogy ezek a kapcolatok egyre szorosabbá váltak. Fokozatosan illeszkedtem be, találtam magamnak egy nővért, akit szerettem, elpoénkodtam vele, káromkodtunk, ha egy kód szétcseszte a honlapot... Mintha fényévekre lenne. Éles emlékek... első alkatrazos találkozó. Előtte hesztia-Agatha és én Esztergomban. A teliholdat néztük Aggal az ablakból, erre is tisztán emlékszem. Összefolynak a dolgok, hogy mi mikor volt, de z az első találkozó, azt sosem felejtem el. Először találkoztam Amciccel :D. Ott volt Arius is, mint egyetlen fi, Ag és Hinda gyárkéményként füstölve :P. Nicole és Shila... Scara, persze! Annyit nevettünk, hogy az már fizikailag fájt. Megértem Amc kezét, fényképes bizonyítékkal, és hetesesküvőt kötöttünk a Margit-szigeten. Persze a járókelők nagy örömére mindemiatt kézenfogva vonultunk azon a "hatalmas" helyen.

Ugrás... Mikor jártam először Tb-n? Tényleg nem tudom. De nem, régebbre kell visszamennem, mikor kezdtünk többet beszélgetni Ammal. Bár nem voltunk igazán barátok, de jó ismerősök, akik megvannak egymással. Ugyanakkor tűz és víz vagyunk és voltunk akkor is. Ami történt megtörtént az egész honlapos dolgok kapcsán, de kicsit homályosak az időpontok. Ami biztos, hogy Am osztálykirándulásról jött haza, és maga alatt volt. Még talán a talin cseréltünk számot, felhívott és beszélgettünk. Fogalmam sincs, miért én jutottam eszébe, de így volt. Majd hosszú ideig fogalmam sem volt, mihez kezdjek magammal a két fél között. Naiv voltam, aranyos, jó szívű, befolyásolható, szeretetre éhes, és ho legyik, hol másik oldalnak adtam igazat. Persze sokat megőriztem az akkori énemből, e most már nem naiv vagyok,mert tudom, milyenek az emberek, tudom mi következik. De remélek, amíg élek, optimista vagyok. kicsit talán életképtelen egy ilyen világban, de ehhez kell alkalmazkodnom, az meg megy. Amit megtartottam, és meg s fogom az a gyermeki lelkesedés, amivel a világra tudok nézni. Sokszor idegesítő, furcsa, talán komolytalan, de én vagyok :). Szóval miután döntöttem, bár pocsék érzés volt elveszíteni a barátaim, de más lett minden. Új helyzetbe kerültem. Az iskola mindig ugyanolyan pocsék volt társasági élet szempontjából. Azt mondhatni, hogy nem igazán sikerült beilleszkednem oda. Valahogy nem az én világom.

Eljött a tavalyi év illetve a 2007/2008. Drasztikus váltások az életemben. Akkor kezdtem el Tb-ra járni egyre többet, hosszabb ideig. Már olyan volt, mint a második otthonom. Imádtam ott lenni, imádtam sétálni, beszélgetni, elkísérni Amct munkába, elmenni elé és újból dumálni, plázába betérni, filmet nézni, JRM imádó korszakot élni. Hol partizni és Tankcsapdát énekelni, szerepjátékról dumálni, közös étkezések a szülőkkel, babázás Zsombival, önbizalom növelés. Egyszóval mindent. Visszagondolva arra az időszakra borzalmasan hiányzik minden. Majdan elérkezett az augusztus és az ősz.

Hogy is kaptam intelmet: "Nem ígérem, hogy keresni foglak. Minden új, minden ismeretlen, be kell illeszkednem, új életet kezdenem. De ha keresel... ha felhívsz, és beszélsz velem, akkor örülni fogok, hogy van egy barátom, aki nem felejtett el, aki gondol rám."
Borzalmasan féltem tőle, mi lesz. Nem akartam egy újabb barátságot elveszíteni, főleg nem egy ilyen fontosat. Ráadásul nem lehetett tudni mi lesz, Zsanának még nem volt lakása, nekem meghalt a gépem... hatalmas telefonszámlák hada lett a vége. És a törékeny pókfonalunk ott lengett a szélben. De elég erősnek bizonyult. Olyannyira, hogy igazán akkor kezdődött minden. Eleinte persze nem volt egyszerű. Főleg nekem nem, hogy kiépítsek valamiféle ellenállást a paranoiámmal szemben. Bár Zsana is tanuló volt abban. hogy velem hogyan kell bánni, mit kell mondani, hogyan kell reagálni egyes kitöréseimre. Ismertük egymást, és mégsem, az alapokra kellett építkeznünk. volt itt minden, szerelmi bánatok sok oldalról, bánat, depresszió, fáradtság, veszekedés. De azért megmaradtunk barátoknak és hova tartunk? Jövőre remélem SZOTE ÁOK, egy évfolyammal Zsana alatt, ugyanakkor ugyanabban a lakásban. Már alig bírom kivárni ezt a pár hónapot, legszívesebben nagyon megsürgetném.
Ott van Adri, aki irtó rendes, nagyon jó fej és szörnyen kedvelem! Meg persze Zsolti, az örökké hallgató drága Halál, akit nem lehet nem imádni :D

Itt van persze a másik részem, Reszi avagy Ares és a Martion. Nagyon megmaradtam ott helyben, a közösségben, jól érzem magam és imádom az ottani barátaim, akik szintén pótolhatatlanok :D Velük is szeretnék találkozni még a nyár előtt/ folyamán, ők is hiányoznak nagyon, elvégre mi lehet jobb, mint fennhangon énekelni a She's the most immoral ladyt? :D

Szóval tervbe véve a jövőhét pénteki francia írásbeli, utána kis lazítás, utána egy hétre rá szóbeli (naná, hogy péntek, nehogy már szegény vidéki érettsségiző végig tudja ülni a nyamvadt matek meg töri óráját azon a napon), tavszi szünet, ballagás, három alap érettségi, utána kedden emelt biosz, utána júnis valami 5-10 vagy hogy a szóbeli biosz, június vég a magyar és a töri. És utána :D NYÁR. Az utolsó nyár még a nagykorúság előtt és utolsó nyár, amikor itthon lakom :). De ez még messze van. Kis célok, igaz? Meg persze eközben írni a két regényem, hogy még az életben elkészüljön legalább az első kötetük a sokból XD

No, megint valami jó hosszú anekdotát írtam mindenféle zagyvaságokból, de legalább írtam :D

És Persze M&M's!

Általában van egy konkrét oka - ki nem mondott érzések, fájdalom, szerelem, csalódás, ami miatt én bloghoz fogok. Vagy valami mániákus idézet gyűjtés vagy érdekességek címen ez-az. De ma nem erről van szó. Egyszerűen csak írni szeretnék. Kicsit úgy, mint ahogyan azt aszürrealisták képzelték: korlátok nélkül, szabad folyást engedve a gondolatoknak.

Ma magyaron József Attilába kezdtünk bele. Éppen csak belekezdtünk, én máris éreztem, hogy jó barátságban leszek a költővel és a műveivel. Két rövidk vers is elég volt, hogy kitaláljam, én József Attilát akarok húzni érettségin. Az egész érzés, ami bennem támadt... Nem szomorú, nem szánakozó, sokkal inkább magamra ismerek egyes vonásaiban. Kezdeti versek, próbálkozások, eljutni Atól Big. Szép fokozatosan találni meg az egyéni hangot. Szóval közel áll hozzám :) És még egy darabig őt vesszük, úgyhogykivételesen várom már az irodalomórákat:D

Kevésbé a holnapot egy szempontból... töri 9.es anyag. Brr, mindig utálom. Most éppen köztársasági róma és egyeduralom kialakulása. Meg tesi... és filó (nah utóbbitól aztán falat kaparok meg vakolatot). De 3kor kapok a nyakamba egy Mirust, aki minden bizonnyal szó szerint a nyakamban landol és halálra ölel :D De azt ő szívja emg, mert akkor nincs sofőr, aki hozzánk hozza XD Ugyanis én leszek a sofőr :P Vigyázzatok, békéscsabaiak :P

Fáradt vagyok egéz héten, péntek óta nemaludtam ki magam rendesen XD. És most is kevés az esély rá. De majd halálomban ráérek aludni:p. Mostmár tényleg hamarosan megejtem a kiadós alvást, mert romlik a teljesítőképességem.

Life has rules. Play fair!

Asszem mára csak ennyi ^^