Gondolkodtam ma... mostanában sokat teszem. Kicsit szomorú vagyok, mert vártam egy hívást, amit nem kaptam meg. Pedig szerettem volna. Ahogy itt fekszem az ágyban a blogot írva, rájövök, hogy milyen magányosnak érzem magam. Vajon az embereknek van lelkitársa? Végiggondoltam eddigi életbeli pályafutásom...

          Ott volt az általános. Kati, Kitti, Bettike, Timcsi... olyan arcok, akik ma már csak papíron és fényképeken létező emlékekké halványultak. Kati és Kitti. Előbbi az örök marakodó. Emlékszem, mikor még azt se tudtam, mi a Harry Potter, ők akkor már olvasták. Akkor kezdtem én is olvasni miattuk, hogy elfogadjanak. Érdekes, hogy míg egyes emlékeket hatalmas erőfeszítések árán sem tudom felidézni, addig vannak borzalmasan erős, szurkáló érzések... a bizonytalanság és az a vágy, hogy elfogadjanak. A játék, amiben az volt a lényeg, hogy egem kiközösíthessenek. Csak annyi... az erősítette az ő barátságukat. Voltak Kittis időszakaim, voltak Katis időszakaim. De én mindig csak kimaradt harmadik lehettem, aki ott akar lenni. Azután ott volt még Bence is. Akit kedveltem, mit fiút. Általánosiskolai szerelem. Ha ez mondható annak... Persze soha nem lehetett volna semmi belőle :D É voltam az okostojás duci kislány a B-ből. Kriszti, aki mindig segít, ha kell egy kis matek, magyar vagy bármi is legyen az. Azt hiszmem, nem csodálkozom, hogy a legjobb barátomat a tanulásban találtam meg. A ember nem felejt, talán átlép dolgokat, de agyerekkor rányomja a bélyegét az ember további életére. Meghatározza kik leszünk így vagy úgy. Utána jött a Timcsis korszak. Vagy inkább váltva Kati-Timi... változtak a felállások, mikor éppen kit kellett utálni. Akkor is én voltam az ütközőpont és a kétszínű. Sosem akartam rossz barát lenni, de afelőli igyekezetemben, hogy megfeleljek nekik, elvesztettem saját magam. Talán kétszínű voltam. Ha ez az, amit a szó jelent... sose akartam ártani senkinek és megbántani sem. Azóta is többször bebizonyosodott számomra, hogy magányos vagyok. És hogy mi mindent megteszek azért, hogy ha csak látszatra is, de szeressenek és elfogadjanak.

          Kati... Általános talán nyolcadik amíg bírta a barátságunk. Azt hiszem, boldog voltam, hogy van valaki, akire azt mondhatom: 'Igen, ő a legjobb barátom'. De nem voltunk egymás mellé valók, alá kell írnom. Akkor még talán, bár sokat veszekedtünk. Sőt, rendszeresen és rengeteget, de mindig kibékültünk. Középsuliba kerültünk... azt hittem, végre! Új lappal kezdhetek, és egész más leszek, mint voltam. De nem sikerült, nem udom kinek a hibájából. Hajlamos vagyok azt mondani, hogy az enyém. Nem tudom pontosan, hol rontottam el. De tény, hogy mire észbekaptam, néhány hónap után már ugyanott tartottam. Senki voltam mindenki között. Ott volt a mentsváram, Kati. Meg Hesztia, akivel időközben egyre többet beszéltem. Próbáltam elmagyarázni Katinak, mit élvezek a szerepjátékban, de mereven ellenállt. Nem nem és nem, nem érti, nem akarja, nem érdekli. Szünetekben próbáltam beszélni vele, de lerázott. Azt hiszem igaza volt, ragaszkodtam hozzá. Egy ízben azt mondta: 'Sajnálom, hogy nem vagy jóban az osztályoddal, de én igen az enyémmel. Új embereket ismerek meg, új barátaim vannak.' Azt mondta, hogy nem lehetünk olyan barátok, mint voltunk, és én rádöbbentem, hogy egy dolog miatt voltunk barátok: 'Ha nincsen ló, jó lesz a szamár is'. Én ragaszkodtam annyira hozzá, hogy kapaszkodjak belé. Azután eleresztettem és magamra maradtam egy idegen osztályban idegen emberek között, akik nem szerettek. Akik kibeszéltek a hátam mögött már, elméleteket gyártottak, leírtak. És a felszínen közömbösek maradtak vagy egy félmosollyal biccentettek. Hesztia és a net maradt a két kikapcsolódásom, a 'civil' életem. Tudjátok nincs nagyobb hajtóerő az emberben megtenni valamit, belevetni magát, mint mikor nincs másod. Mikor az az életed. Így kerültem nagyon közel a tanuláshoz és az úszáshoz. Az volt az én mentsváram a világ elől. Hiszen nem voltak barátaim, nem volt életem. Igen, volt egy családom. A szüleim szeretnek és én is őket. De el vannak foglalva magukkal. Igazság szerint nem ismernek. Felszínesen talán. De mélyebben nem. Nem értik az írásaim, a fájdalmam, a vágyam, hogy normáis életem lehessen. Volt és van egy családom, ahol ugyanúgy elárultak nem egyszer. Az egyik bátyám és főként a nővérem. A nővérem, akivel szükségszerűen a legtöbb időt töltöm és beszélgetek. Akiben már nem tudok többé úgy bízni, mint évekkel ezelőtt, mikor el mertem mondani bármit. Ma emgválogatom a szavaim, mert tudom, hogy elég egy kevés alkohol vagy egy kis düh, és máris ellenem fordultak azok a szavak, egyenesen a szívembe találnak. Itt sem tanított bizalomra az élet.

          Netezés... ahol minden kimondhattam, ami a kis tini fejemet izgatta. Mennyi emberrel találkoztam... És mennyire félreismertem a nagyrészüket. SOha nem gondoltam, hogy így vltozik a felállás majd. Martion, alkatraz, wv... kész álomnak tűnik, könyvet lehetne róla írni. Míg az iskola lassan felemésztett bennem mindent, egyre rosszabbul éreztem magam. Olyan magányosnak, hogy hihetetlen. Az általánosiskola azzal telt, hogy átvészeljem, ha mindenki elárul. Nem hiszem, hogy normális ember ontott annyi könnyet életében, mint én tettem.Azután bízni kezdtem megint az emberekben. De a neten... azt hittem, úgy marad majd mindig. És jött a megrendülésem első foka. Én voltam az ürügy egy ostoba és nagyon szemét jelenethez. Sértett hogy felhasználtak. Soha nem voltam egyenlő fél. Csak a kicsi Cleo.Volt egy ősziszünetes találkozó abban az évben, ahol Hesztiával csúnyán össze is vesztünk. Akkor már nem ugyanaz volt a kapcsolatunk. Megszorítottam a karját, mert játszotta a nagykislányt velem szemben. Akkor már semmi nem volt rendben. És ez be is bizonyosodott utána. Megint összeomlott a bizalmi kártyaváram, mint már annyiszor. Ezek után csak apróbb bizalommal fordultam Am és Fel felé. Időközben zajlott a gimi. Zajlott és én még mindig sehol nem voltam. Ja de... a kedvelem létre legaláján, az utolsó senkiházi stréber közellenség létrafokon. Valahova menekülnöm kellett, hogy ezt ne lássam. Sohasem éreztem, hogy része vagyok az osztálynak. Soha. Akikben volt egy csepp bizalmam, nagy százalékban nem érdemelték ki: volt, aki barátságos mosoly mögé rejtette az utálat és ellenszenv minden apró kis fokát; volt aki nem akart mást, mint hogy valakinek beszélhessen és valaki meghallgassa, de cserébe semmit nem adott - hallgass meg és foglalkozz velem, de hogy te ki vagy, az nem fontos; volt aki órai jegyzetek, dolgozat súgás, segítség ellenében volt kedves. De a végére megértettem: egyedül voltam és vagyok. Ott volt Fel és Am. Ahol megint harmadik voltam.Talán nem kívánt harmadik vagy közömbös. Azután kezdtem egyre jobban kapaszkodni ezekbe, mert itt legalább meghallgattak és hagyták, hogy részt vegyek sokmindenben. Azután Fel egyre többször tiltott le. Azt se tudom már, mikor miért. Az volt az én sötét középkorom. Majd kezdtem kilábalni... Ammal szorosabbra fűződött a barátságunk, ott volt a Martion, Miráék, akikkel megismerkedtem... bár nem voltam felhőtlenül boldog, de elindultam az 'át fogom vészelni' élet felé.

          Martion Tábor. Ahol újra kezdődött az ismerkedés: Sziasztok, Ares vagyok! Láthattam azokat, akik eddig netről mosolyogtam rám. És az utolsó napok megint meghozták azt, ami oly sok éve kísértett: a csalódást, félreértettséget, fájdalmat. Ott és akkor nem tudom mi volt a legrosszabb. Talán Dela őszinteséget nélkülöző bocsánatkérése. De inkább a saját viselkedésem, amit nem akartam. És a nagy békülő est. Visszanézve persze jó ötlet volt, de korántsem elég arra, hogy megszüntesse az a buborékot, amibe magamat beletettem. Ami elválaszt és szeköt az emberekkel. Túlságosan bízok és ugyanakkor nem tudok feltétlenül bízni. Amit többször is szóvá tettek már nekem. Azután a nyár vége és az iszonyú félelem. A tizenéves tapasztalat, hogy a változástól ózkodnom kell, mert az számomra csak rosszat jelent. De az ingatagnak indult barátság minden addiginál többé nőtte ki magát. Végre végre találtam egy biztos pontot, amit kevésbé kell féltenem. De azért féltem. Nem a bizalomról szól, hanem arról, hogybelémivódott a félelem az elválástól. Néha túl erősen ragaszkodom... ezért. Mindenki messze van tőlem. És aki messze van, nem látom. Nem érzékelem, mi van vele és hogy mit vár el tőlem.

          Csak légy önmagad. Én ezzel nem értek egyet. Ha soha senki nem enged, nem lesznek barátaink. Domináns ember vagyok, ha van rá lehetőségem, de a tapasztalataim arra tanítanak, hogy kérj bocsánatot, ha nem is gondolod úgy, hogy a másiknak van igaza. Megtakarítom azt az egy napot vagy egy órát, amit avval töltenék, hogy tépelődök és haragban vagyok. Képes vagyok bárkinek megbocsátani és képes vagyok magamra venni azt, hogy bocsánatot kérjek, ha nem is én vagyok a hibás. Nem enyém az a luxus, hogy rendelkezzek a nyugalommal, hogy majd úgyis megenyhül. Mert ha nem fog? Inkább visszavonulok, mint hogy elveszítsek valaki nagyon fontosat. Persze akkor az olyan nem barát és stb... de nem érdekel. Nem akarok több barátot elveszíteni. Nem akarok rossz barát lenni. Vannak önálló gondolataim, sokszor le is írom őket.Én olyan akarok lenni, aki megfelel barátnak. Aki ott van, ha szükség van rá, segít, fogja a vállát a másiknak. Csak buzgóságomban talán kihagyok dolgokat. Nem vagyok rossz ember, ez meggyőződésem. Túl tökéletes akarok lenni. Mindenkinek megfelelni. Talán egyszer ezt is leküzdöm. Megint újabb lépcsőhöz érkeztem a bizalom terén. Az egyetem kapujába. Meg fogom tenni, ami tőlem telik, hogy jobb legyek annál, amilyen eddig voltam. Szeretlek titeket, akik ezt olvassátok, és legalább annyira szükségem van rátok, mint a levegőre, vagy a vízre. Nem üres ígéreteket akarok mondani vagy hallani csak le akarom írni. És mindig le is fogom. Érzelgős vagyok, patetikus, szentimentális sokszor, máskor meg racionalista. Szeretek álmodni, mert az életem része és az ÉN részem. Gyerekes vagyok. Nem gyerek, csak gyerekes.Felnőtt gondolatokkal és érzelmekkel, de gyerek szeretek lenni. Nevezhetjük képességnek, amim van: empatikus vagyokmásokkal szemben. Legyen szó bárkiről és bármiről. Mások hangulata kivetül rám, az érzelmeiket kicsit sajátomként érzem t, és ez gyakran nehézzé teszi a hétköznapokat. De én szeretek ilyen lenni, mert én vagyok. Tudom, vannak, akik nem igénylik az együttérzést. De egy népszerű fordulattal élve, ez a részem, ilyen vagyok, nem leheet kettéválasztani tőle. És ezt tudja mindenki, aki ismer egy cseppet (hát még aki jobban!), és így volt hajlandó engem megszeretni vagy barátjává fogadni.

           Nem tudom, hány lelkitársa van egy embernek. Nem tudom mi a lelkitárs. Mindekiben mást találok különlegesnek és mást szeretek. Mirában azt, hogy hozám oly hasonló. Az érzelmi világunk, a gondolkodásunk és sokszor a viselkedésünk is. Annában azt, hogy olyan, mintha lenne egy tényleges húgom. És tényleg annak is tartom őt szerintem ilyen érzés, ha az embernek húga van. Felben azt, amit egyben utálni is tudok, a makacsságát és az álhatatosságát. Helkában azt, hogy számára minden ember egy nagy pozitív jel. Legyen az barát vagy ellenség, elnök vagy iraki terrorista... Yagában a szókimondóságát, és a dumáját. A személyisége lenyűgöz és megragad, hihetetlen ember. Gergely bátyám türelmét és segítőkészségét, azt hogy tanácsot lehet kérni tőle és mindig segít. Zsoltiban az irtózatosnagy szeretetet, ami benne lakozik és megosztja másokkal, közben nem vár viszonzást. Adriban az őszinteségét. Bogsziban a racionalitását és a tudni vágyását. Zsuban az őszinteség és irodalmiság valami érdekes elegyét és az egyszerűséget amivel ki tud mondani dolgokat. Ágiban (Art) azt a kelekótya, szeszélyes kislányt, aki olyan nyitott a világra és annyit tud beszélni. Vagy Adában és Kriszben azt, hogy hónapok elteltével és őszintén érdeklődnek felőlem. Zsanában... talán összefoglalva azt, hogy mennyire különbözőek vagyunk (mint ég és föld, tűz és víz) és mégis mennyire egymás mellett vagyunk mindig. (Ne is reménykedj, nem a pontosságodat vagy a helyes gépelési technikádat, babám :P)
          Igazából nem tudom, miért írtam ezt mind le. Talán személyiségem jobb megvilágítása végett. Vagy hogy kiírjam magamból a magányosság érzését a tankönyveim felett. A szomorúságom már elmúlt nagyrészt. Mostmár inkább csak beszélgetni szeretnék és beleállta a görcs a vállamba (:P). Tiszta disznóól az ágyam a ráhányt könyvekkel. :) Leginkább magamnak írom ezeket a bejegyzéseket, de nektek is. Mint megemlítettem, nem fogom vissza az érzelmeim, legyen az harag vagy imádat, szomorúság vagy kétségbeesés. De jobb kimondani, mint ha bennem marad és mérgezi a baráti kapcsolataim. Jobb bocsánatot kérni, mint engedélyt, ahogy Brom mondta. Tudom, vannak ellentmondásaim magammal. Ez is bennem van :)