Nickelback - Hero
Elgondolkodtam egy kissé. A hősökről. Nem Supermanre gondolok vagy a Pókember félékre. Ha már ilyen alapon kéne meghatároznom, sokkal inkább Batmanre. Midig csak úgy godnolunk rá, mint az a kemény csávó denevér jelmezben, szerszámosládával a csípőjén, aki ugrik, mikor az égen feltűnik a bazinagy denevér jel, és már indul is, hogy megmentse Gotham városát. Gyerekorom képregényei jutnak az eszembe, és a tesóimé. Főként ugye a bátyáimé értelemszerűen. A képregéynhalmaz, ami most is ott pihhen a polcaink tetején és bátyám érzékeny potjainak egyike.
Szóval Barman. Azért ő és nem a Pindúr Pandúrk vagy Superman vagy Pókember, mert ő csak ember. Egy egyszerű - persze kőgazdag - ember. Nincs szuper röntgetlátása, lézerszeme vagy emberfeletti ereje. Csak teszi, amit tennie kell, amit helyesnek érez. Persze sokszor egy érzéketlen tuskó, de elnézzük neki, mert hős. Superman is hős, de nem így. Ha lézerszemem meg emberfeletti erőm lenne plusz sérthetetlen lennék, nem lenne olyan nagy kunszt elkapni pár amatőr rabló grabancát. Persze kriptonit meg egyéb, de ugyanmáááár. Azért ne hasonlítsuk ahhoz, hogy Batman fogja a kis övét meg a batmobilját és irány a nagyvilág, rosszfiúk reszkess...
Igazság szerint én a mindennapi hőseinkre gondolok. Szükségünk van ugyanis hősökre. Nélkülük a világon kevesebb gyerek tanulná meg, hogy az embereknek segíteni jó. Persze később ráébrednek, hogy a jó jellem túlzott segítőkészséggel párosulva azt eredményezi, hogy az embert kihasználják. Mert előbb utóbb erre is rá kell jönni. Sokan kezdik aranyos ártatlan gyermekként, aztán elveszünk a nagy forgatagban. Ha az ember segítőkész és jószándékú, annak meg kell fizetni az árát. Nem kicsit felborult ez a világ? Nem úgy lenne értelme, hogy azokat becsüljék meg, akik segítenek másoknak? Akik megírják a leckét, magyaráznak, megosztják a jegyzeteket... gy lenne helyes és logikus, nem? Ehelyett mit kap az ember? Kiközösítést, érdektelenséget... ha neki lenne szüksége segítségre, csak fintorognak: Miért kéne segítenem? Miért ereszkedjek le egy ilyen utolsó szintjére? Miért kerülnek ezek az emebrek, miért kerülünk mi a ranglétra aljára?
De térjünk csak vissza a hősökhöz, hiszen a blog értük született. Mindannyiunknak vannak hősei, még ha észre sem vesszük őket így. Anyukák, akik gondoskodnak rólunk és persze apukák, akik féltenek, testvérek, akik mindig kérdezgetik mi van velünk, és ha kell segítenek... Tanárok, akik midnent megtesznek, hogy ne csak tanuljunk, szeressünk is tanulni, olyaanok, akik mindent megtesznek, hogy átmenjünk egy vizsgán. Az eladó a boltban, aki vasárnap is dolgozik, mert két gyerek várja, hogy megetessék, iskolába járassák őket. A portás bácsi, aki útbaigazít kedvesen, és hozzáteszi: 'Dehogy csókolom, csak szia'. Vagy barátok, akik nagy távolsából is gondolnak ránk és érdeklődnek afelől, mi is van velünk, hogyan is érzünk.
A szomorú az, hogy az idő múlásával a hősök egyre kevesebben lesznek. Ez a világ nem nagyon tolerálja a kedvességet és ezt az érzést. Kiöli belőlünk. Segíts magadon, Isten is megsegít, én pedig mosom kezeim... avagy Törődj a magad dolgával.Erre tanít minket minden, amit látunk, amiben élünk. A végén mi marad? Sok lelketlen szörnyeteg, akik csak a maguk javával vannak elfoglalva? Nem túl kecsegtető...
Egy kicsit mindannyian hősök vagyunk. Vagy legalábbis meg van bennünk a hajlam rá. Néha hagyni kell kiszabadulni, de azért nem árt ketrecben tartani. Veszélyes dolog, én is tudom. Ezerszer megittam már a levét annak, ha túl soáig eresztettem szabadon. Szükségünk van ezekre a hősökre, nélkülük nem lenne ugyanaz a világ. Mi sem elnnénk ugyanazok az én kicsi pónim és a magyar népmesék nélkül, ahol a jó végül elnyerte méltó jutalmát. Jó hinni a mesékben, mégha nem is igazak általában. De akkor is mindannyian szeretnénk, ha végül azt mondaná a narrátor: És boldogan éltek...
Szóval Barman. Azért ő és nem a Pindúr Pandúrk vagy Superman vagy Pókember, mert ő csak ember. Egy egyszerű - persze kőgazdag - ember. Nincs szuper röntgetlátása, lézerszeme vagy emberfeletti ereje. Csak teszi, amit tennie kell, amit helyesnek érez. Persze sokszor egy érzéketlen tuskó, de elnézzük neki, mert hős. Superman is hős, de nem így. Ha lézerszemem meg emberfeletti erőm lenne plusz sérthetetlen lennék, nem lenne olyan nagy kunszt elkapni pár amatőr rabló grabancát. Persze kriptonit meg egyéb, de ugyanmáááár. Azért ne hasonlítsuk ahhoz, hogy Batman fogja a kis övét meg a batmobilját és irány a nagyvilág, rosszfiúk reszkess...
Igazság szerint én a mindennapi hőseinkre gondolok. Szükségünk van ugyanis hősökre. Nélkülük a világon kevesebb gyerek tanulná meg, hogy az embereknek segíteni jó. Persze később ráébrednek, hogy a jó jellem túlzott segítőkészséggel párosulva azt eredményezi, hogy az embert kihasználják. Mert előbb utóbb erre is rá kell jönni. Sokan kezdik aranyos ártatlan gyermekként, aztán elveszünk a nagy forgatagban. Ha az ember segítőkész és jószándékú, annak meg kell fizetni az árát. Nem kicsit felborult ez a világ? Nem úgy lenne értelme, hogy azokat becsüljék meg, akik segítenek másoknak? Akik megírják a leckét, magyaráznak, megosztják a jegyzeteket... gy lenne helyes és logikus, nem? Ehelyett mit kap az ember? Kiközösítést, érdektelenséget... ha neki lenne szüksége segítségre, csak fintorognak: Miért kéne segítenem? Miért ereszkedjek le egy ilyen utolsó szintjére? Miért kerülnek ezek az emebrek, miért kerülünk mi a ranglétra aljára?
De térjünk csak vissza a hősökhöz, hiszen a blog értük született. Mindannyiunknak vannak hősei, még ha észre sem vesszük őket így. Anyukák, akik gondoskodnak rólunk és persze apukák, akik féltenek, testvérek, akik mindig kérdezgetik mi van velünk, és ha kell segítenek... Tanárok, akik midnent megtesznek, hogy ne csak tanuljunk, szeressünk is tanulni, olyaanok, akik mindent megtesznek, hogy átmenjünk egy vizsgán. Az eladó a boltban, aki vasárnap is dolgozik, mert két gyerek várja, hogy megetessék, iskolába járassák őket. A portás bácsi, aki útbaigazít kedvesen, és hozzáteszi: 'Dehogy csókolom, csak szia'. Vagy barátok, akik nagy távolsából is gondolnak ránk és érdeklődnek afelől, mi is van velünk, hogyan is érzünk.
A szomorú az, hogy az idő múlásával a hősök egyre kevesebben lesznek. Ez a világ nem nagyon tolerálja a kedvességet és ezt az érzést. Kiöli belőlünk. Segíts magadon, Isten is megsegít, én pedig mosom kezeim... avagy Törődj a magad dolgával.Erre tanít minket minden, amit látunk, amiben élünk. A végén mi marad? Sok lelketlen szörnyeteg, akik csak a maguk javával vannak elfoglalva? Nem túl kecsegtető...
Egy kicsit mindannyian hősök vagyunk. Vagy legalábbis meg van bennünk a hajlam rá. Néha hagyni kell kiszabadulni, de azért nem árt ketrecben tartani. Veszélyes dolog, én is tudom. Ezerszer megittam már a levét annak, ha túl soáig eresztettem szabadon. Szükségünk van ezekre a hősökre, nélkülük nem lenne ugyanaz a világ. Mi sem elnnénk ugyanazok az én kicsi pónim és a magyar népmesék nélkül, ahol a jó végül elnyerte méltó jutalmát. Jó hinni a mesékben, mégha nem is igazak általában. De akkor is mindannyian szeretnénk, ha végül azt mondaná a narrátor: És boldogan éltek...
