Fájdalom, amit most érzek. Nem hittem, hogy ilyet fogok érezni. Eddig azt hiszem, nem volt ilyen gondom, de most érzem a gyomromban, a szívemben.
Az egész ma kezdődött. Valhogy már így ébredtem, talán álmodtam valamit, amire már nem emlékszem. Talán az, hogy a diákolimpián 2. és 3. lettem, és eszembe jutott tavaly ilyenkor hogyan ünnepeltem az eredményem. Talán az, hogy elolvastam Hinda blogját, és nagyon szomorú lettem, hogy ez megtörtént. Egy iskola bezárása sosem kellemes dolog, főleg nem ha a gyerekek problémásak.
Aztán beszélni kezdtem Nicole-lal. Azt mondta, hogy van gy rossz híre, mármint hogy kibékült Hesszel. Robbant bennem egy kisebbfajta bomba, bár nem éreztem, hogy rossz hír. Örülök neki, úgy örülök, ahogy ezzel az üggyel kapcsolatban régen nem. Nagyon értelmes leányzó, és örülök, hogy sikerült tisztázniuk a történteket Hesszel. És valahogy teljes súlyában rám esett, hogy én már nem örülhetek velük együtt. Hogy nem lesz már többé Hesz, aki azt mondja gratulálok cica az eredményeidhez.
Most kezdem megérteni az űrt, mert nem tudom mi volt az elrontója a dolognak. Tényleg nem. Nem mondok le arról, hogy Fel és Am imádnivalóak, és szerintem nem ők a hibásak, nem is kavartak. De van amit visszaszívnék. Ha lehetne még utoljára bocsánatot kérnék Hesztől azért, ami a várnál történt, és nem sértődötten arréb vonulnék. Tudjátok jól, nem szoktam visszavonni semmit... most sem teszem. Azt hiszem, amit visszavonnék, az csak gondolataimban született meg, de le nem írtam.
Fáj az emlék. Nem hitem, hogy így fog fájni. Nem hittem, hogy fog fájni. Eddig nem is fájt... Most fáj. Úgy, ahogy csak én érthetem most. Úgy, mint egy megbántottnak, mint olyannak, akit lenéznek, akivel meg se beszélték, akit a háta mögött végeztek ki. Most erős vagyok, nem sírok. Nem tudok sírni, megfogadtam, nem sírok többé.
Hiányoznak, most már értem az érzést. Akkor éreztem ilyet, mikor még nem voltam felkészülve a támadásra...
Mondtam, fenntartom, hogy nem Amék a hibásak. Fenntartom, hogy szeretem őket. És mégis ezt érzem. Felkavarodtak bennem az emlékek. Nem akarom, mert nincs reményem. És mégis menniyre beszélni akarok vele! Örök igazság hogy arra tudunk legjobban haragudni, akit szeretünk. Miért nem olyan egyszerű, hogy utálom őket és kész slussz passz?! NEM AKAROM EZT! Emlékeztek Harry és Dumbi párbeszédére? Dumbi mondta, hogy az tesz emberré, hogy képes vagy ilyen fáájdalmat érezni. Harry meg mondta erre, hogy akkor nem akarok ember lenni. Csak kicsit...
Azt is sajnálom, hogy ezt nem tudom megbeszélni velük. Mert meg lehetne, csak kényelmesebb utálatba burkolózni. Sajnálom, hogy ellentétes érzéseket kell magamból kiszednem, mert érdekesen hat. Szeretnék tisztán érezni, de az élet nem ilyen egyszerű. Minden bonyolult, és kusza...
Cleo
