Megint régen írtam, így van. Ha időm van, akkor kedvem vagy indíttatásom nincs, ha meg az van akkor energia nincs. Lényegtelen, nem fogok magyarázkodni a saját blogomnak.

Egy két mondat a vizsgákról. Hát hivatalosan is 1/12 Dr. Polonka vagyok. Kész a félév, molbiosz is beküldve... Bár ennél jobbat akartam elérni, de most már ez van, tetszik vagy sem. Voltam Tb-n is, most meg itthon vagyok. Pécs sajnos kimarad, majd jövőre veled ugyanitt, ahogy azt a musicalben szépen megfogalmazzák. Azt hiszem,fogok alakítani a blog kinézetén. Van rá tömérdek időm az elkövetkező napokban, miközben ithon tespedek barátmegvonással. Gondoltam írok meg rendezgetem a dolgaim a gépen. Meg talán blogot csinálok. Csak nincs Front Page-em. Majd kitalálok valamit.

Ez a január nem az én hónapom, azt hiszem. Vagy 2010 nem lesz megint az én évem. Majd kiderül. Anya kint Svájcban, minden nap hazatelefonál. Közben hogy ne legyen nyugodt a családi élet, újabb remek tényekre derült fény, csak hogy apám még idegesebb elgyen és még közelebb kerüljön a következő szívrohamhoz. Kicsit úgy érzem, eltávlodtam innen. Szeretem a szüleimet, igen, de... nem érzek szinte semmi családias hangulatot vagy légkört. Inkább olyan, mintha a család egy jó barátja lennék, aki eléggé bennfentes. Kicsit rémisztő a magam számára, hogy mi ez... hogy miért nem aggódok jobban. Vagy miért vagyok ilyen... távoli. Mint mikor apának szívrohama volt. Egy kicsit ugyan megrémültem, de a továbbiakban nagyon nem.Vagy lehet hogy ez már valami elzárkózási reakció. Most is aggódnom kéne hogy apa szívrohamot fog kapni. De nem aggódom inkább szinte várom. Nem arról van szó, hogy örömmel várnám, egyszerűen csak szinte tényként várom, mikr fog a szívéhez kapni, és nekem mikor kell eszembe idéznem az elsősegélyen tanultakat, miközben tárcsázom a mentőket. Pedig úgy ismerem magam, mint egy érzelmes, szeretetre vágyó és azt adó ember. Akkor ez mi? Miért vagyok ilyen... Na mindegy tegyem félre a problémát...

Január... Tb-ig jól ment, azután... azután elromlott. Hazajöttem, oké itt a pont. Rájöttem, nem igazán szeretek itthon lenni. De Szegeden sem egyedül. Most épp végtelen magányosságomban nem tudok mit kezdeni magammal. Úgy volt, hogy péntek Pécs, azután sajnos nem jött össze a földieken kívül álló okok miatt. Niki meg megy Zsanához, úgyhogy most msn partnerektől is meg leszek fosztva meg szereptől is. Itt a családi kérdés. Gergőt egyszerűen nem lehe tutolárni. Sajnálom, meg egyben rossz is. Nagyjából az egyetlen normálhoz közelítő tesóm. Viktória megint előjött a nagyszerű borderline dolgaival... ilyen meg olyan büszke rám, azután meg én mit képzelek magamról és többet szóba sem áll velünk. És mindezt persze anyámnak a telefonon. Anyám az akaratgyenge, és hihetetlenmód. És úgy hajlik akivel éppen beszél. Apám az ovis idegbeteg, aki a nikotint szívja mint a levegőt, és képtelen kezelni és megoldani problémákat, mert csak sopánkodni képes meg "majd megoldjuk"-ozni. Gábor... hát ő Gábor. Gergőnek meg örülök ha 10 perce van beszélni velem néha Barbi mellett. Néha nagyon belefáradok, hogy én legyek itthon a felnőtt, aki képes kultúráltan vitát lezárni, közvetíteni a felek között, megpróbál megoldásra sarkallni...

Barátok. Elsősorban az itthoniakkal vannak gondjaim. Amúgy úgy tűnik, hogy a tavaszi turbékoló időszak télre költözött. Untesómnak pasija van. Hűh. Asszem ehhez ennyi megjegyzést tudok tenni. Zenekar... na hát megint szép téma. Dorcsi puff... ma voltam megint ugye, és hát... na mindegy, kocsival voltam, dorcsit elvittem ahova ment, merthogy arar is tudok hazafele jönni. Eg fél órát beszélgettünk, pontosabban ő beszélt hozzám én meg próbáltam bólogatni és néha vigyorogni meg ilyenek. Mesélt Németországról, meg hogy mindenki bele van esve. Hát jah, mondjuk amit Laczóról mesélt azok után... pff. Na mindegy, meredek. De azért ő se semmi...

El akarok menni. Nem tudom mit akarok csinálni, de tudom, hogy ez így most nem jó. Itthon egyedül. Az a baj, hogy Szegeden ott leszek az órákon, de ugyanúgy üres lakásba megyek haza. Bár néha kifejezetten jó, de sokszor nem. De azért jobb ott, mint itthon. Itthon mindig minden rámnehezedik háromszoros teherként. Meg elkeserítő, hogy legszívesebben én is egy karakter lennék az egyik szerepjátékomban. Komolyan elkeserítő. Brr.