Hát nem is tudom, hogy és hol kezdhetném. Régen írtam, tény és való, tudom. Még ha időm van épp, akkor sincs energiám írni, hiszen nem tudom, hol is kezdjem. Annyi mindenről tudnék beszélni! És annyi mindenről nem beszélhetek...

Amíg elolvassátok a bejegyzést, ím az egyik leggyönyörűbb musical szám:

Először is Kikim okulása érdekében beteszem Képes Géza fordításában a Tündérkirályt, mert véleményem szerint messze űbereli Vass Istvánét:

A Tündérkirály

Ki vágtat éjen s viharon át?
Egy férfi, lován viszi kisfiát.
Úgy védi, takarja: ne vágja a szél,
átfogja a karját: ne érje veszély.

"Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?"
,Nem látod, apám, a Tündérkirályt?
Fején korona, palástja leng ...'
"Fiam, ott csak egy ködfolt dereng."

"Szép gyermekem, gyere, indulj velem:
sok tarka virág nyílik a rétemen.
Tudok csudaszép játékokat ám
s ad rád aranyos ruhákat anyám."

,Nem hallod, apám, a halk szavakat?
A Tündérkirály hív, suttog, csalogat...'
"Fiacskám, csendbe maradj, - ne félj:
a száraz lomb közt zizzen a szél."

"Szép gyermekem, jöjj velem, azt akarom:
megládd: lányaim várnak nagyon,-
táncolnak is ők, ha a hold idesüt
s majd álomba ringat gyönge kezük."

,Hát nem látod ... ott - nem látod, apám:
a tündérlányok már várnak reám. -'
"Fiam, fiam, én jól látom: amott
a nedves fűzfák törzse ragyog."

"Úgy tetszel nékem, te drága gyerek!
Mondd: jössz-e velem, vagy elvigyelek?"
,Édesapám, ne hagyj ... ne - megállj:
megragad - elvisz a Tündérkirály ...'

Megborzad a férfi, hajszolja lovát.
Fel, felnyög a gyermek, s ő nyargal tovább,
megérkezik, teste-lelke sajog:
ölében a kisfiú már halott.

//Johann Wolfgang Goethe//

Akkor térjünk át személyesebb témákra, hogy mi is van velem. Hát sok minden. Időm nagy részében ügyintézek, előadásra/gyakszira járok meg tanulok. Mikor épp nem, akkor itthon dekkolok, netezek és imádkozom, hogy ne jöjjön el a holnap, amikor fel kell kelni :P. Kivéve ma, elvégre holnap még csak vasárnap. Annyi dolog foglalkoztat, hogy leírni is sok. Elsősorban a magány. Zsana nem nagyon érti, hogy mi a problémám ezzel, elvégre eddig ez volt a kívánságom, hogy legyen egy sarkom, ahol egyedül lehetek. De magányra vágyni és magányosnak lenni két különböző dolog. Szeretek egyedül lenni, de azért hiányzik néha egy egy jó szó vagy ölelés. Mirával (aki már vöröseske:P) sokat találkozom, jól is vagyunk, sokat hülyülünk meg kajaszünetekben általában mászkálunk, csak hát miért ne hiányozhatna a többi barátom...

Megint ott tartok, hogy elmúltam 18, és nem hogy még barátom nem volt, de életemben nem csókolóztam még. Év végéig tart a fogadásunk a ciccel, hogy ha addig sem fogok, akkor már 2:1 lesz az állás Istennyilában a javamra. Amit részemről hervasztónak találok. Persze sok víz folyik még le addig a Tiszán, csak lelkiekben nem tudom hova tenni. És azt sem, hogy ma miért rohantak meg az érzések. Arra gondoltam, hogy hiányzik a zenekar, hiányzik a fújás, hiányzik Csababá', a heti rutin, hogy csütörtökön végre kikapcsol a zene... és hiányzik Ő. De miért? Könyörgöm, miért? 97 km került közém és közé meg egy egész egyetemi világ. Más lettem, változtam, változott az életem és ez miért nem változik? Vagy változott csak valamit találni akarok a régi dolgokból ami még odaköt? Nem tudom... Hozzátartozik az is, hogy nincs, aki elfeledtesse velem azt az egy embert, aki legalább egy kis ideig nőként nézett rám, és ha nem is volt semmi köztünk az ég világon, de úgy éreztem, hogy érdekeltem valamikor, valaha.

Itt van Szeged... Olyan valószerűtlen... Mokiék, Dénes, Apáthy Peti avagy a nagyok, Dóri, Kati, Tomi, Etti és a többiek az évfolyamtársaim... jó hogy vannak, szeretem őket, örülök, hogy itt lehetek ebben a helyzetben. Meg van minden, ami új. És itt van Mira, aki régi. De hiányzik a régi zenekar, a régi Zsana, a régi Fel... darabok, amik hiányoznak. Van bennem valami üresség, amit nem tudok meghatározni. Mintha hiányozna a kirakó egy darabja, és anélkül nem lehetnék teljes...

Tegnap illetve ma éjjel/hajnalban Hatalomvágyat olvastam. Adrian Eugeniát. Azt hiszem meghatározottan ez a kedvenc részem... Az előzménytől egészen az ikrek születéséig az ő kettejük története. Már harmadjára olvasom végig néhány órán belül. Akármilyen szörnyű is az a sors, ami sokszor elém kerül a Hatalomvágyban, de nem is tudom, az ő kettejük története mélyen megindít, és talán némi reménnyel tölti el az embert, mert az egész szörnyű világban mégis van valami, ami igazi, ami szinte kézzel fogható. :)