Mit is tegyek... kihez is forduljak, mit is írjak. Az apróságok nem érdekesek. Annál inkább a rámtörő érzés...

Kedves Blogom,

Mióta eljöttem ősziszünetről, minden egyre kevésbé színes. Minden fakul és szürkül. Hétköznapok. Hazajött Viki, plusz egy ok a nyüszögésre. Vidd ide, tedd oda, csukd be, oltsd le, add ide,kapcsold át, ne olyan hangosan... Szokásosan Viki. Személyes légterem ilyenkor felér a nullával... megzavarodok tőle.
Nem tudok sírni... kéne azt hiszem, megkönnyebbülnék. De nem akarom, hogy gyengének lássanak. Nem akarom a kínos kérdéseket, mi a baj? Zsana? Martion? Osztálytársak? Nem tudom... minden és mindenki.
Magányos vagyok, bár nem vagyok egyedül. Körülöttem a család, az osztály, a zenekar hetente egyszer, mégis magányban élek. Nem, nem társat keresek. A barátnőmet akarom visszakapni. Két hete, sőt több, hogy ne beszélünk csak futólag.
 - Szia!
 - Szia!
 - Hogy vagy?
 - Élek, éldegélek. És te?
 - Áh én is, nyüszögök, tudod miért... a helyzet...
 - Egen... de ez van. Én meg szarul vagyok. És hiányzik...
 - Tudom, de kitartás. Féltelek, vigyázz magadra.
 - Detto. Na, puszi.
 - Puszi, szia.
Körülbelül így néz ki egy telefonbeszélgetésünk. Én csak sírok és sírok érte, hogy nem beszélünk, ő sajnálja, de ez van és ennyi. Mostanában ő is tudja, érzi, hogy nincs toppon. És én szégyenlem, hogy ilyenkor nem tudom abszolút elfojtani minden nyűgöm. Neki nagyobb a gondja. És igyekszem nem szólni sokat róla, mennyire nem érem jól magam mostanában. Hogy kezdek megint kikészülni. Pedig most nincs úszás. Van helyette ezer másik dolog. Erősnek kell maradnom, és visszafojtani mindent. Most is szorítja a torkom a sírás, ahogy írok, de... gátlom. Félig tudatosan, félig tudattalanul. Egy barátot kívánok, akinek a vállán kisírhatom magam. Nem kell, hogy mondjon bármit is. De a tudat... hogy ott van, mellettem, és megérti, most sírnom kell. Sírj csak, adok zsepit, aztán majd beszélünk, ha elég volt.
Nincs senki, aki meghallgatna, hümmögne, rám nézne, és azt mondaná: szánalmas vagy. Vagy csak velem lenne. Önző vagyok, tudom.
Mit vegyek Zsanának karácsonyra? Mit adhatok olyat, ami kifejezi, mennyire szeretem és mennyire szükségem van rá, mint legjobb barátomra. Annyi mindent éltünk át együtt, annyi közös emlékünk van vagy épp közös fájdalmunk. Aggódom érte. És nem tudom mit adhatok annak, aki az egyik legfontosabb személy az életemben.
Az egyik szemem sír, mert nem lehetek vele most, hogy szüksége van barátokra. A másik nevet, mert ott van Adri és Zsolti neki.

Hogy velem mi van? Kezdem nem bírniaz egészet. Tanulni-tanulni-tanulni gépezni. Úgy érzem magam, mint egy ördögi csapdában, ahol azt várom, mikor tűnik fel végre a kis asztali ikon: Zsana bejelentkezett. Írni sem nagyon tudok. Megrkednek az érzéseim. Szenvedek ettől a helyzettől, úgy érzem megint, nincs akit felhívjak. Tudom, Zsanát hívhatom, ha baj van. De nincs pénzem rá a telefonon. És mit mondanék? Talán semmit, cak egy óráig sírnék a telefonba. És minek hívjam éjjel? Ő sincs jól, hiányzik is neki, hogy hívogassam éjjel, mint púp a hátára. gy pedig megőrülök. Sosem voltam jó ebben a magamba fojtásban. És mégis ezt teszem. Előbb utóbb robbanni fog, de nem tudok mit tenni.

Írtam egy levelet. Három oldalas lett A/4-es oldalnyi mértékben. Macihoz írtam. Talán neki, talán magamnak. Kérdések, érzések, kétségek kavalkádja. Talán odaadom neki... nem tudom. Közben Mátrixot hallgatok... ő játszotta. Tanács kellene, de... hosszú ezt megbeszélni telefonon.

Hova tartok megint? Félek, remélek, elvesztem a reményt. Nem tudom mi lesz. Kirekesztettnek érzem magam ebből a világból, de a másikba még nem léphetek be.
Úgy éreztem, a blogírás most kell. Muszáj... hiányzik egy kiadós beszélgetés.