Hát a dizi többé-kevésbé kész. :) Jelentem frissen túlvagyok a szóbeli érettségin is, és remélem, hogy kaptam rá egy jó százalékot:D Majd pénteken kiderül. Ha tudom, hogy ilyen lesz, inkább bevállalok még ötször ilyet,, mint egy fizika TZ :P. Jól eldumáltunk a tanárral. És 94 pontos lett a biosz OKTV-m :D Ami azért számomra nagy lelkierő forrás.
Erről csak röviden írogattam, a mai blogbejegyzésem igazi témája a szerepjáték... Már régen kezdtem, mondhatjuk, hogy veteránnak számítok benne, ha nem is az elmúlt több mint három év miatt, de a tapasztalatok miatt bőven. Nagyon érdekes egy műfaj. Kezdetben akartam valami kapcsolatot, ami a Harry Potter világhoz köt, hogy én is része lehessek. A Harry Potterből, mint alapműből sosem fogok kinőni valószínűleg, nagyon sok dolgot köszönhetek a könyveknek, ha csak közvetettem is:).
Hiszen annak idején ráakadtam Hesztia Roxfortjára. Ma már viccesnek tűnik, hogy hogyan kezdtük, honnan is indultunk. Segítettem Hesznek a honlapon, aztán gyorsan peregtek az események, igh. lettem, iker lettem, családtag és barát lettem:). Persze merőben más voltam, más gondolatokkal, kissé más életfelfogással, sokabb naivabban néztem a világra. Azóta felnőttem némileg, bár megőrzöm a kis Lizzykémet idebent:). Azután jött a halálfalógyűlés. Teljesen odáig voltam, hogy új közösség, új emberek, bár feszélyezett, hogy meg kell felelnem. Ha akkor valaki azt mondja, hogy én azokkal kötök olyan barátságot, amilyenekkel rendelkezek, akikkel, valószínűleg jót derültem volna. De igazából nem is ez a lényeg. Imádtam Lizzyke kariját minden hisztijével és naivitásával együtt, hiszen nem szégyellt olyan lenni, amilyen. Egy Tizenhárom éves lányka. Volt, elmúlt, de azért megőrzöm emlékeimben.
Azután persze jöttek a multik, Avalyna, Drake... öket is szerettem. Drake-et főleg, mivel érdekes volt egy olyan férfi karakterét játszani, mint ő. És elkezdtem Amandával a Rómeo és Remiát. A régi szép idők... :D az R&R sosem volt egy igazi belevaló hűdenagyon vagány játék. Jó szórakozás volt, jól éreztük magunkat, és volt amilyen volt. Egy időszakra megváltunk a játéktől, aztán újrakezdtük, és nemsokára be is fejeztük. A végén már látszik a váltás, hogy mi is mennyivel jobban tudunk karaktert alakítani, és hogy milyen lett a beszédviszonyunk. Jó volt, szép volt, gyerekcipőben volt...
Már nem emlékszem, hogy pontosan mikor kezdtem el Feliciával játszani. Az bizonyos, hogy miután én már nem voltam többé tagja a két szj-s honlapnak(wv és alkatraz). A Revolúció volt az első komolyabb játék, amibe fogtam. Nem sikerült rendesen lejátszanom Crystalt, de erre csak jóval később jöttem rá, mikor már benne voltunk a sztoriban nyakig. És egyszerűen nem bírtam lezakadni Fel karijairól. :D Szeretem őket, mert egyszerűen mert. Van bennük valami, amitől érdekes lez megismerni mindegyiket, és kihívást jelent hogy megfogja őket az ember, megszerettesse a saját kariját velük és hasonlók. Sokat tanultam és tanulok tőle, de ez utóbbi már más téma megint. Tehát a Revolúció, ami sokáig a fő szerepjátékom volt. Nem tagadom, hogy veszettül hiányzik maga a játék, és az is, hogí Fellel játszhassak. Sajnos a Revolúció első rossul lejátszott vázlata után nem tudtunk visszatérni a kerékvágásba, ami engem bánt. Összességében: hiányzik a játék Fellel, mikor én élveztem, és talán ő is talált benne élveznivalót.
És elérkeztünk a jelenbe nyúló legfontosabb szerepemhez. Amit már viszonylag jól tudtam kezdeni. Az öröklét rabjai segített hozzá leginkább először a gyökeres változtatáshoz. Mikor elolvastam Felicia és Agatha szerepjátékát. Rengeteg karakterhiba, rengeteg hiszti, ötlet, viselkedés, lelkiállapot és élet történetét ismertem meg, és segített hozzá a fejlődéshez. A kezdetben még cím nélküli Check-Match mára már igazi sztori:) Igazán jó, igazán mi és igazán reális. Persze az utópisztikus világképtől eltekintve:). Imádom a Mamacsot, imádom a CMet, és ez így tök jól van;).
A Skorpió és Sárkány új játéka szintén szörnyen jó. A régi változatban sokminden nem úgy sikerült, mint kellett volna, most viszont jó úton haladunk ehhez. Kissé kirekesztettnek, vagy mondjuk úgy, nem odaillő elemnek érzem magam. Gond nélkül le tudják játszani nélkülem is azt a szerepet, és zavar a tudat. Szeretem is játszani meg nem is. Nem érzem, hogy része lennék. Ők már ismerik a világot, egyszer le is játszották a sztorit. Nehéz olyanba beleszólni, amit nem ismerek, nagyon félek tőle, hogy valami hülyyeséget mondok, és le leszek szólva. A kezdeti lelkesedésem kissé leapadt így, hogy ilyen érzésem van, és azért is, mert sosem játszunk szinte. Furcsa ellentétes érzés... akarom is és másrészt nem is.
És külön bekezdésre hagytam a végén a legfontosabbat: a Hatalomvágy. Fel és Am műve... Nekem jófomrán a Bibliám. Olyan, mint annak idején a Harry Potter. Nélkülözhetetlen olvasnivaló. Rengeteget tudok róla, és rengetegmindent nem. Mondhatni, hogy én vagyok a legfőbb rajongó, hiszen Amon és Felen kívül úgy gondolom, hogy én ismerem a legjobban a művet. Imádom, egyszerűen tényleg imádom. Jóformán egy tankönyv vagy használati útmutató rengetegmindenhez. Szituációkhoz, élethelyzetekhez, jellemekhez, hogy hogyan fejlesszem a játékom, ihletet ad, kreativitásra sarkall. Adrian, Cornel, Beaumont, Ivan, Timeus, Havier, Eugenia, Dorian... annyi szerplő van, hogy megnevezni is képtelenség. Annyi érzelmet vált ki belőlem, amit egy könyvtől elvárok. Hogy utáljam, sajnáljam, szeressem a szereplőket. Hogy előítéleteim legyenek, elítéljem, megismerjem, új véleményt alkossak. Összefoglalva a Hatalomvágy tükrözi mind Fel mind Am kreativitását és fantáziáját.
Ugyanakkor sokszor - ahogy most is, ezért kezdtem a blogjegyzetbe - rámtör a kisebbségi érzés. Hogy én soha nem fogok tudni olyan jót alkotni, mint ők. Akkor művet, ami olyan hatással van valakire, mint rám a Hv. Pedig nagyon akarom. Annakidején a HPhez hasonlót akartam alkotni, hogy benne legyek valamiben, amit annyira élvezek, mint annak az olvasását akkor. Most pedig a Hv egyfajta HP, ugyanolyan elérhetetlennek és távolinak tűnik az álom, hogy talán én is tudok olyat.
Hogy függenék a szereptől? Talán... vagy igen... lényegtelen. Mások fantáziaszegények, mi megmutatjuk, hogy nem vagyunk azok.
Cleo
