Jó kis szünet után újra írok. Hogy miért vetemedek erre? Hát sok élményem van, amiről íri tudok, szóval kicsit hosszú lesz. Az alábbi sorokat Olaszországból hazafelé írtam (szándékosan múlt időben, mert tudtam, hogy felteszem blogra nah mindegy, bonyolult az észjárásom), még mai gondolatokkal kiegészítve.

Itt ülök a buszon, és épp a Disturbed: Shoutot hallgatom. És persze Felci jár az eszemben. Ő küldte nekem, mikor még nagyon paráztam, hogy rosszak-e a karijaim, ha igen, miért, és mit csináljak jobban. És azt hiszem, tényleg könnyebbnek érzem az írást, ha hallom.

Három hete nem beszélt velem, ill. nem beszél. Persze neki oké, szar passzban volt, én beszóltam letiltott. Mégcsak nemis volt valótlan vagy szemét beszólás... Mindig azt mondja, hogy mondjam meg a véleményem, erre most tessék. Neki nem gáz, nyugodalommal utálja a világot. Én meg persze kit érdekel... Hogy én szívok mert neki szar kedve van, amit mellesleg nem udhattam, hogy menniyre... Ign idegesít, mert nekem szar érzés. Én "szenvedek" miatta. Gondoltam rá, hogy én voltam a hülye, de kaptam megnyugtatást, hogy nem. (ez nem azt jelenti, hogy ő) Honnan tudhattam volna, hogy ennyire harap? Nem mondta, igazából sose mond ilyesmit, de még ez se zavar...

Miért vagyok ilyen kis szerencsétlen? Pedig naiv sem vagyok, csak optimista. Hesztiáék után két emberben voltam képes és vagyok képes megbízni, illetve már háromban. De leghamarabb kettőben, méghozzá Felben és Amban. Bár Felhez több idő kellett. Aranyos sztori a minek:) Ellenségekből barátok.

Kétszeres nagy pofáraesés után külön erőfeszítést igényel néha, hogy ne essek pánikba egy harmadiktól félve. És persze akarva-akaratlanul is most ez van bennem, persze ez teljesen más most, de mégis. Még nem tudom, hogyan tovább... ha esetleg újra beszélni fog velem, akkor hogyan fogunk hozzá?

Vagy akkor készüljek úgy, hogy nem váltunk többet egy szót se? És akkor mit csinálnék? Semmit, mondaná ő, éljem tovább az életem. Igen, fejfújom a dolgot, de valaki csodálja, mikor még mindig nyögöm az előző barátság "árát"? Más tészta, hogy össze em lehet hasonlítani a kettőt, mert más a sztiu, mások az emberek, én is más vagyok.

Mindig is kis érzelmes voltam, és az is maradok. Na meg optimista, de kezdem kicsit pesszimistán látni ezt az ügyet. Miért rajtam kell levezetni ezt a feszültséget, aki a legérzékenyebb vagyopk. Mit tudom én, Avine leszarná, és biztos igaza van az Ikerbogyómnak, hogy nincs értelme túl komolyan venni a netes barátságokat. Sőt Fel is azt modja, hogy ne bízzak senkiben. Mégis megteszem, mert ilyen vagyok. és kell, hogy szeressenek.

Most így osztálykirándulásról hazajőve ugye erősödött bennem az osztályérzés. És akármeniyre is megismerem őket,szeretem az osztályom, még mindig jobban tudok beszélgetni Amékkal, mert csak. Talán mert olyanokat vészeltünk át, amit az osztály egyetlen tagjával sem fogok soha. Ki volt ott, mikor kész voltam, elegem volt, hiányoztak Heszék? Ki segített, vagy csak éppen meghallgatott? Azok, akiket előtte annyira lenéztem, és meg voltam győződve, hogy nem lesz hozzájuk közöm.

Az előző fejezet teljesen lezárult, és új kezdődött. Sokkal jobban érzem magam most, mint akkor. Szóval azt hiszem, arra akarok kilyukadni, hogy fontos nekem ez a barátság. Isten úgy egéljen, hogy életemben ekkora türelmet nem gyakoroltam senki és semmi miatt, szóval no. Hányszor gondoltam rá, hogy felhívom vagy írok neki mailt, de mindig eszembe jutottak Amci szavai: "Csak le kell nyugodnia". Az a baj, hogy ahogy ő nyugszik, én meg elkeseredettebb vagyok.

Olaszország is picit halványabb volt így. A három estéből kettőn Fellel a fejemben feküdtem le. Meg hazafelé van sok időm, és megint előjött a téma. Természetsen ilyenkor mindig mi megy az mp3on? Persze, hogy Shout-.-

Lizzyke szavaival élve: "Pamacsot akarok!"

olaszország... csodálatos, varázslatos, hiper jó. Egyszerűn hihetetlen: az Alpok, Velence, az Adria (lovve Adrian), Sirmione, Padova nagyon imádtam! Csodaszép... Néhány napra megfeledkezni a világról (najó csak félig), a suliról, a tanulásról, az edzésről.

Persze hátrányos oldal, Ofő. Idegenvezetés nuku, semmiről nem hallottunk nagyjából semmit. Meg ugye otthagytak minket Veronában, hogy majd a busznál találkozunk, persze mindezt kb. egy ember hallotta. Egyik pillcsiben még fagyizunk, aztán ofőé sehol. Mindig rohantunk mindenkóhova, fányképezni épp volt idő. Meg hát semmi szervezettség, este ht helyett 10kor visszaértünk a szállásra. Mesi anyukája elv. idegenvezetés végett jött, aztán semmi különös... Ezektől eltekintve élveztem nagyon:)

A hazaúton áthaladtunk Kanizsán, sőt meg is áltunk egy benzinkútnál. Szegény Amcinak idegeskedtem a telefonbam meg közben rugdostam valami csövet... Najó, befejeztem, aludni is kéne...

Cleo