Ígértem valamiféle blogot arról, ami a szívem nyomja. Még feltételezésekbe bocsátkozás előtt leszögezem, hogy nem én vagyok az, akiről a versben szó van, de ti, akik olvastok, tudjátok, hogy mennyire át tudom érezni mások érzéseit is. Szóval ím a vers, ami ma hajnali három körül született...
Bizalom
Az a szó, amit keresek, a bizalom…
Ha nem sejtem, remélem, hanem tudom,
Hogy bár a kezedben ott a puska,
Nem húzod meg a ravaszt,
Még ha az életed is múlik rajta.
Az a törékeny virág, mi nehezen fogadja
A napfényt magába, nehezen virágzik.
De ha letapossák, könnyedén záródik
Gyémánt keménnyé, hogy ki se lehet nyitni többé.
Bizalom, ha a sivatagban tevéken arabok várnak,
S nem adnak el készpénzért olcsó rabszolgának,
Ha kecskére káposztát bízunk,
De bármily szörnyen éhes,
Megenni azt, mit rábíztak, nem képes.
Azt állítod, akartad mondani…
Az igazság szaggatott, tépett,
Minden percben az arcodba lépett,
Majd belehaltál, és te mégis végig hallgattál.
Így én mit érezzek vajon,
Ha a tőrt nem szemből, a hátamba kapom?
Elárulom, kínoz, mintha sejtenként
Tépnék ki vérző szívem minden egyes pontját,
Majd újra és újra összeforrasztanák.
És tudod, még mindig csak a szemedbe nézek,
Csupán részvétet, sajnálatot, szeretetet érzek!
Kész vagyok felejteni, mert barátok vagyunk,
Egymásnak mindig nyitva állt a kapunk.
Felrémlik, milyen könnyen hagytál cserben,
Tetted félre mindazt, ami voltunk,
A közös jelenünk s persze múltunk,
És rettegek tőle, hogy újra megtörténik,
S a fájdalom, a rém megismétlődik.
Mondd hát, mi a bizalom most,
Hogy itt fekszem vérbe fagyva,
Golyó ütötte aggyal és szívvel,
Szemben pedig te állsz, kezedben füstölgő fegyverrel?
Az a szó, amit keresek, a bizalom…
Ha nem sejtem, remélem, hanem tudom,
Hogy bár a kezedben ott a puska,
Nem húzod meg a ravaszt,
Még ha az életed is múlik rajta.
Az a törékeny virág, mi nehezen fogadja
A napfényt magába, nehezen virágzik.
De ha letapossák, könnyedén záródik
Gyémánt keménnyé, hogy ki se lehet nyitni többé.
Bizalom, ha a sivatagban tevéken arabok várnak,
S nem adnak el készpénzért olcsó rabszolgának,
Ha kecskére káposztát bízunk,
De bármily szörnyen éhes,
Megenni azt, mit rábíztak, nem képes.
Azt állítod, akartad mondani…
Az igazság szaggatott, tépett,
Minden percben az arcodba lépett,
Majd belehaltál, és te mégis végig hallgattál.
Így én mit érezzek vajon,
Ha a tőrt nem szemből, a hátamba kapom?
Elárulom, kínoz, mintha sejtenként
Tépnék ki vérző szívem minden egyes pontját,
Majd újra és újra összeforrasztanák.
És tudod, még mindig csak a szemedbe nézek,
Csupán részvétet, sajnálatot, szeretetet érzek!
Kész vagyok felejteni, mert barátok vagyunk,
Egymásnak mindig nyitva állt a kapunk.
Felrémlik, milyen könnyen hagytál cserben,
Tetted félre mindazt, ami voltunk,
A közös jelenünk s persze múltunk,
És rettegek tőle, hogy újra megtörténik,
S a fájdalom, a rém megismétlődik.
Mondd hát, mi a bizalom most,
Hogy itt fekszem vérbe fagyva,
Golyó ütötte aggyal és szívvel,
Szemben pedig te állsz, kezedben füstölgő fegyverrel?
Az a szó, amit keresek, az elveszett…
Nem elbújt, elfutott, megpihent, hanem megölted,
Mert koszos rabszolgának adtad el,
Aki a lerágott káposztaföldeken menetel,
S ülteti, mit majd a kecske fal fel.
