"Nem mi választjuk meg az időt, amiben élünk. Mi csak arról dönthetünk, hogy mihez kezdünk az idővel, amely megadatott nekünk."
Blog, igen újra. Több okból is. Mostanság úgy tűnik, aogy én kimászok ebből az érettségi-depresszióból (kellett neki valami nevet adni), sokan mások belemásznak a vizsga/egyetem-depibe. Elsősorban az én Főnixemről meg Szivárványomról beszélve. Főnixnek a nevében is benne van, hogy hamvaiból új életre kél. Tudom, hogy túl lesz ezen, mert az élet nem céltalan. Mind elbizonytalanodunk az úton, de vissza fogunk találni. Valahova mindig. Mert elszántnak kell lennünk. Mindenkinél vannak kételkedési pontok. De azt hiszem, nem véletlenül születtünk egy linyen kételkedő világba. Kételkednünk kell a megértéshez és az elfogadáshoz. Talán csak valami olyan hiányzik, amire még nem találtunk rá, és ez okozza a bizonytalanságot... De helyére fognak kerülni a részek, mert valahogy csak megél ez a sok milliárd ember a Földön. És nekünk is van egy célunk, egy küldetésünk. Hogy mi is pontosan, azt talán sosem tudjuk meg. Főnixem, tudod kié voltak azok a szavak, amire emlékeztem? Itt van a blogjegyzés tetején, bizony...
Kedves Szivárványom, neked hosszabb sorokat szánok, mert te még nem tudod, hogy mi ez az egész. Egy súlyos gránitfalként omlott rád egy év alatt mindaz az érzelmi nyomás, amit mások évek alatt dolgoznak fel. Attól a pillanattól fogva, hogy tudatosult benned, hogy mit érzel Tökfej iránt, minden megváltozott. Sehol sem volt a régi szép idő, mikor minden egyszerűbbnek tűnt eső meg napfény nélkül, valami halvány hasonmásukkal. Megpróbáltad úgy kezelni, ahogy mindig. Avagy nem érdekel, elmúlik. De talán a gyógykezelés ezegyszer másmilyen kell, hogy legyen. Annyi minden változott körülötted egy év alatt, és te is annyit változtál, csak éppen nehéz ezt elfogadnod. Már nem térhetsz vissza ahhoz, aki voltál, véglegesen megváltozott benned valami. Persze a soha az nem soha, mert ilyet nem mondunk (köszönjük Miss Mici by Varázslatos iskolabusz), de egyelőre nem. Más lettél... mások az érzéseid, más kezelés kell rá. Hiszen nem mindegy, hogy krónikus vagy akkut fejfájást kezelsz aspirinnel. Míg utóbbi esetben hatásos lehet a Saridon, előbbi esetben valahol mélyebben kell keresni a gyökerét, és mást találni a fájdalomra. Itt az ideje talán, hogy tovbb változz. A lárva sem marad báb élete végéig, hanem átalakulpillangóvá. Nem tudom, nem tudhatom, hogy mit akarsz vagy mi kell neked. De talán ha a hagyomános Saridon nem vált be, továbbra is fennáll a probléma, akkor új módszert kell keresned. Itt már nincs helye a régi, "jól bevált" módszereknek. Az új idők új érzéseket hoztak, amik új módszereket igényelnek. Talán most már nem kell örökké erősnek maradnod. "Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásak", hogy Coelho-t idézzem. Sőt, tovább megyek, A Zahír után a Veronika meg akar halni következik idézetekben...
"A Kanadai Statisztikai Hivatal adatai szerint életében legalább egyszer szenvedett valamilyen lelki betegségben: a 15-34 közötti emberek 40%-a, a 35-54 év köztiek 33%-a, és az 55-64 év köztiek 20%-a. A becslések szerint minden ötödik ember valamilyen pszichikai rendellenességben szenved. Minden nyolcadik kanadai életében legalább egyszer elmegyógyintézetbe kerül mentális zavarok miatt... ...Minél boldogabbak lehetnének az emberek, annál boldogtalanabbak. Az ember nem képes megemészteni a boldogságot."
De inkább beírom a verset, ami most született..
Melletted állok, s várom a vihart
A napsütötte égboltot figyelve, mert érzem a
Levegőben a nyomottságot viselve az illatot.
Az illatot, mi csalhatatlan jele a jövő homályának,
Mert látom a felhőket, mintha várnának az igazak
Napjára, mikor felkapaszkodhatnak a torkára, s
Végre megszorongathatják.
Állok melletted az üvegfalon túl,
De nem tudom, mit tegyek vagy tehetnék érted,
Hiszen a segítséget, szánalmat, könnyeket nem igényled,
Minden méreg csak továbbfolyik ereidben, a
Tested nem képes kiszűrni, csak egyre halmozni, gyűrni,
És rög lesz belőle, egy buborék, mi nem hagy levegőt
Jutni a tüdőbe, fekélyes, gennyes heget képez.
Mintha az eső kiabálna azért, hogy szabaduljon
Felhő börtönéből. Gyűlik, kavarog, néha a Nap is süt,
Hol friss a levegő, hol petyhüdt, de látni az akaratot,
Szinte szívedig hasít, hogy repülne, szárnyalna már!
Mégis valamire vár… Tán erejét bizonygatja a természetnek,
Hisz ha erős vagy, nem sebeznek, az élet is könnyebb,
Egy keveset még elvisel.
Nyúlnék utánad, de ott az üvegfalad,
Azon nincs átjárás, tudom jól. Előbb-utóbb
Majd feladom, megvárom, hogy kinyújtsd a
Kezed: most már túléled. Hát legyen így.
Ha én sírok, a lelkem könnyebb lesz tőle,
S ezt neked is megtanítanám valahogy,
De jól tudom, hogy nem hagyod.
Most szorongva, félve néztem rá az üvegablakra,
Mert még mindig látom a vihart, most épp tombol
(De mióta?), mégsem jobb. Talán ha sütne a Nap, s esne,
Neked úgy könnyebb lenne. Nem minden eső zúdul le egyszerre.
Arra gondolok – el is mosolyodok -, hogy te
Szivárvány vagy. Hisz az csak akkor ragyoghat,
Ha fénysugár palástba burkolja az esőcseppeket,
Abból kel teljes életre.
Én már tudom, mégsem mondhatom, mivel
Én már tudok sírni. Ahhoz, hogy a Szivárvány
Legyőzze szörnyeit, neki is meg kell találnia
A saját könnyeit.
Cleo
