A Csend Sorsa

Ugye hallod, ha most szólok hozzád?
Hisz oly hangosan szólítalak, hogy fáj szinte már,
Ahogy a farkas jajszava fáj a Holdnak, ki magányban vár.
Széttép, ahogy nappalt az éjszaka, mert magam vagyok.
Csak csendet hallok.
Széttép, ahogy éjszakát a nappal.

Vajon motoszkál-e a kép perifériádon?
Vagy épp boldogan fekszel meleg ágyon, s a Sors csókol vállon,
Pont úgy, ahogy szeretnéd minden éjszakádon? Ahogy éltet
Most, ahogy éltet majd, ahogy más nem segíthet.
De én csak csendet hallok.
Így éltet, így éltet majd.

Elhalványul majd más emellett?
Minden percben a Sorsod keresed, minden helyben s időben,
Mit más nyújt éppúgy kevesled, mint bármit, ami nem Ő.
A pillanat elmúlik, majd újra eljő, apróvá zsugorodik és megnő.
Hallom a csendet.
Újra eljő, elmúlik, a pillanat a végtelenbe nyúlik.

Nekem csak a Csend marad?
Most is csak dereng mindez, ha kinyúlok csak lég,
Nem tömör, nem valós. A gondolatok csak az emlékeket idézték.
A Sors táncpartnered, én csak csendet látok, hallok.
Magányomban csendben kuporgok.
Táncpartner a Csend, míg a Sors veled összecseng.

Cleo