Éreztétek már úgy, hogy valamit nagyon akartok? Valaminek része lenni, ugyanakkor mégis távol maradni attól. Ismerni valamit, tudni, mi zajlik, és mégis úgy, hogy talán könnyebb lenne, ha nem tudnád? Szó se róla, igen tudni akarom. Csak nehéz elfogadni. Egy nehéz témáról szólván.

Borzalmasan kirekesztettnek érzem magam az adott dologban, és picit örülök neki. Új lehetőségek, új érzések, ami közelebb hoz egymásoz emebreket. Ugyanakkor... nem nem és nem! Az énem egy része hanyatt-homlok viszolyog még a gondolattól is. És fél, hogy nagyon rosszul fog elsülni. Hogy csupán egy ember fogja majd megkapni azt, ami kell neki. Néhány napra, hétre, tlaán évekre kap valamit. De elveszít egy sokkal fontosabb dolgot. Ahogy a másik ember is elveszíti a neki fontos dolgot. És ott van még egy személy, akinek ez már túl sok. Mennyi mindent teszünk meg azokért, akiket szeretünk?

Válasz? Szinte bármit. Olyat is, ami háborútokoz bennünk. A kétségek eloszlathatók, de nem kiirthatók. Én meg? Ohh... én meg nem is tudom... Megint önző vagyok. Mások szerint ez nem önzőség. De az. Rosszul érzem magam tőle. És mégis nagyon angy részem tiltakozik, hogy ne ne és ne. Na meg persze az ominózus érzés... félelem. Amit kezdtem leküzdeni, és most újra kúszik egyenesen fel a torkomon, és nem áll le. Páni félelem szinte. Hát mi és ki vagyok én ehhez? Én sosem fogom ezeket megtapasztalni... De nem is ez aggaszt. Inkább az, hogy soha soh nem kerülök arra a megértési szintre, amit ez jelent. Kétségek, vágyak, érzések, fájdalom. Miért nem lehet egyszerűbb az egész?