Egész nap rá gondoltam. Vajon olvasta már? Ha igen, vajon tényleg egyedül, ahogy ígérte? Milyen arccal? Milyen érzelmekkel? Vajon fog válaszolni? Ha igen, mit? Tudja a telefonszámom... írhatna is akár. De nem teszi. Vagy már nincs meg neki? Mikor legutóbb írtunk egymásnak, még másik telefonja volt. Mostmár bármi is történik, az végleges. Végleges válasz. És akármennyire legnagyobb eséllyel kudacra vagyok ítélve, (úgy 99,9%) mégis reménykedek. Aban bízok, hogy majd... ne mis tudom. RÁm néz azokkal a csillogó kölyökkutya szemekkel, sóhajt egyet és rágyújt a cigire. Azzal a fanyar kissé ironikus mosollyal néz rám, és azt mondja, hogy szeretné, ha elmennék vele moziba. De akármilyen pozitív jellegű válasz hihetetlen lenne. FÁjdalmasan hihetetlen. És nagyon szeretném.
Amikor iskolába mentem... azt néztem, nincs-e ott a túloldalon, hogy odaintsen setleg két szóra, vagy csak meglássam, ő visszanéz és továbbmegy. Egész nap különböző képek lebegtek a fejemben: bárcsak megcsókolna, végigsimítana a kezemen, rám mosolyogna, vagy csak a szemembe nézne. Iskolából haza azt vártam, hátha megpillantom a buszmegállóban. Aztán arra gondoltam, ugyanmár... biztosan már a barátnőjével van valahol, és tudomást sem vesz róla, hogy valaha is léteztem, mint tényező. Azon is gondolkoztam, hogy talán a szemembe vágja, hogy szakadjak le róla, és hagyjam békén, mert mindaz, amit leírtam csak egy gyermeteg lelkű kis szöszi képzelgése, aki nem tudja, mit lehet és mit nem.A buszon végig őt figyeltem, hátha megpillantom a sötétkék kabátot, az arcba lógó hajtömeget, a füléből kikandikáló telefon fülhallgatóját, a fekete iskolatáskát. De nem... Hazaérve ebéd közben, az ágyon ülve... majd a tévét bámulva még mindig ő járt a fejemben. Kérlek, olvasd el. Kérlek, monddj valamit. Azt írtam neki, nem kell mondania semmit, nem kell, hogy bármi is változzon, nekem úgy is jó. Ez nem igaz, azt szeretném, ha elém állna, és beszélne velem végre. Persze ennek kétféle kimenetele lehet, amiből a második valószínűbb. Hogy keményen elutasít. Pedig mta várok erre. Nevetséges. Birka lettem én is.
A konyha ablakában álltam. Kivittem az elfogyasztott túrórudi papírját, hogy a szemetesbe dobjam. Majd mikor kifele indultam volna, a figyelmem odakintre fordult. A színekre... Az ég teteje csodás égkék, lejjebb kissé világosabb, a szürkéskék, sötét felhőket narancs és vörös ecsetvonások varázsolták költőivé. A Nap már majdnem lehanyatlott az égboltról. Csak a hírmondói maradtak utána. A tekintetem újra a kék foltok felé fordult, és ekkor megláttam. Az Esthajnalcsillag, a Vénusz... ott ragyogott. Persze tudom, valójában nem az ő fénye, a Nap fényét veri vissza, mint a töbi bolygó. Mégis odaláncolt. Percekig néztem, hogyan változnaka színárnyalatok egyre sötétebbé, hogyan olvad a vörös naranccsá, a kék feketévé. Rá gondoltam. Szeretnék most a kertjükben a füvön ülni. Figyelni a színek változását, és mellette ülni. A fejemet ráhajtani a vállára, végigsimítani a karján és végül összekulcsolni a kezünket. Felnéznék az égre, és elnevetném magam: "Nézd milyen fényesen ragyog! Imádom a csillagokat nézni..." Ő pedig a kezem után fordítaná a fejét, fel az égre, átölelné a derekam és szokás szerint zagyvaságogba kezdene: "Romantika... Furcsa, ti nők mindig az elérhetetlenül tökéleteset akarjátok". Oldalra fordítanám a fejem, elmosolyodnék finoman, és megpuszilnám.
Addig szeretnék ragyogni, míg az Esthajnalcsillag. Szeretnék olyan fényesen, tündöklően ragyogni az égen. Az élet egén. És szeretném, ha velem ragyogna.
