Hogy kiről is szólna a blogjegyzés? Majd meglátjuk... hol erről, hol arról.

Mit tegyek. Nézek egy életet. Egy ívelő életet, bár kisebb bukkanókkal,  egy alapvetően jó életet. Tudja, hol a helye, jól érzi magát. Meg van a társaság is, bulik néha, bár mértéktelenül sok tanulás, szinte ép ésszel fel sem fogható. Új hely, új élet, felnőttség. Rémisztő és felemelő. A legszebb évek, már biztonságban félig. Szép élet... Kívülről látni kettős érzés. Néha olyan, mintha skizofréniában szenvednék. Az egyik felem örvendve és ujjongva veszi az egyes vizsgákat vele, lélekben ott van, segíti, ha kell, bátorságot önt bele, fogja a kezét... aztán ott a másik. Aki kívülről nézi, hogyan távolodik ez az ember egyre messzebb és messzebb. Csak azt látom, ahogy az elhalványuló emlékben a kéz int utánam, aztán... Ki tudja.

Nem ez lenne az első alkalmam  ilyen tapasztalásra. A távolság és az új barátok a régieket homályosabbá teszik. Az ember pedig csak figyel és tanul. Ahogy a jelenléte a számára fontos személy életében egyre kisebb lesz. Telefonok... de igazán csak formasági telefonok. Az emberben felgyűlik a feszültség. Engedi, engedi a másikat, aztán már csak azt látja, hogy nincs többé, elment. Az új barátok, akik közelebb vannak. Akiket fel lehet hívni, hogy kérlek, gyere át most. Aki ott van vele, mikor rosszul van, halálfélelme van, rossz álmok, kétségek gyötrik. Hogyan értesülök erről? Két eldobott félmondat között egy esti telefonbeszélgetésben. Hátradobott szavak, nem fontos, jól vagyok. Jól vagyok... Semmi baj, nem is lesz, ne törődj vele. Az én dolgom. Nem tehetsz semmit úgysem. Nem tehetek. Tehetetlen vagyok és béna. És csak szemlélődök. Csak nézem azt a távolodó reménysugarat. Engedjem el? Úgy érzem, hogy visszahúzom. Talán így is van. A régi élet... és az új. Tudom, hogy vannak mellette, akik vigyáznak rá. És én nem vagyok ott. Én nem beszélek vele. Hova lett a közös titkok varázsa, amit csak mi ketten ismerünk? Idegennek érzem a dolgokat. Mintha meg sem történtek volna. Egy félmondat vagy kettő rájuk. És millió az újra. Minden csoda hét napig tart? Ez esetben hét évig.

Hogyan kezdődött? Mi mindenen ment át... mennyit küzdöttünk érte. Mennyit vártam és megkaptam. Egy barátságot, amit soha nem felejthetek el. Egy olyat, amilyen a mesékben van. A legjobb barátnőm - mondta a főhős, és a szíve a kétszeresére dagadt, ahogy rágondolt. Igen, a mesék. Attól még, hogy valaki nem úgy szeret, ahogy te szeretnéd, nem jelenti, hogy nem szeret a szíve minden szeretetével. Igen... Így van. Kételkedem-e? Néha igen. Nem tudom... nehéz így ítélni. Néha egy hiányzol... Honnan ismerjük fel a szeretetet? Hol a határ kedvellek és szeretlek közt? Én nem tudom. Csak... érzem. Az újonnan felfedezett érzések persze mások, sokkal intenzívebbek. Ugye? Az agy kémiája.

Hibáztatás? Nem. Félelem. Félelem valami elvesztésétől, ami kedves. Ami segít átvészelni a napokat. Hogy van, akinek számít, hogyan telt a napod. Minél jobban eleresztem, annál joban fáj és annál távolabb kerül. Egy átbeszélgetett éjszaka, amikor a plafont bámulod. - Egy átbambult éjszaka, mikor a plafonhoz beszélsz. Mekkora a különbség. Sosem viseltem jól a magányt. Szinte akármit képes vagyok eltűrni egy csipetnyi szeretetért és megértésért. Bármit. Ha Dela lenne az egyetlen a közelben, akivel beszélhetek, arra is hajlandó lennék, hogy az ölébe kucorodjak, mint egy kislány. Kislány vagyok a forgatagban, aki szeretetre vágyik. Nem azért, mert meg akarok alázkodni vagy nem vagyo elég erős, hogy túléljem egyedül. De nem akarom. Igényem van másokra. Mégis olyan egyedül vagyok. Egyedül a tömegben... itt, távol mindenkitől. És távol attól, aki nekem annyira fontos, mintha a testvérem lenne.
Nem tudom, mivel írható le... mintha lenne egy nővérem. Vagy húgom. Vagy ikertesóm, akivel mindent megbeszélek. Mennyi közös is van bennünk, és fő karaktereink kapcsolataiban. Serge-Natille, Lexine-Silvester, Eurydice-Naseby, Iris-Cornel, Iris-Lizzy, Nico-Lizzy. Csak egy-egy mozzanat, egy-egy érzés, de ezekből a mozaikokból a mi barátságunk darabjai építgethetők.

Annyira nehéz. Nem magunkkal vinni a régi félelmeket az új életbe,a jövőbe. Ha sokszor összetörtek, ha otthagytak, ha átvertek, ha becsaptak... nehéz továbblépni mindenen, és ezektől való félelem nélkül folytatni, és kezelni mindent. És nem mindig megy.
De mikor a nevemet olvasom valahol egy blogban. Vagy utalást látok... akkor elmosolyodok. Gondol rám, nem tűntem el az életéből. 

Internetes napló. Igen. Tudod ki vagyok. Tudod, milyen vagyok. Tudod, miért írom. Tudod, hogy ki akarom fejezni. Tudod, hogy végtelenül szeretek. 

Álmodom  

Azt álmodom, hogy velem vagy. Hogy fogod a kezem.
Hallom a hangodat, tudom, itt vagy, velem.
Átölelsz a sötétben. Azt mondod, nem kell félnem.
Mert itt vagy, itt ülsz velem, a szívemet a kezedbe teszem.

Azt álmodom, nem szólsz. Csak hallgatsz néma csendben,
S mégis megszólal, megszólal a hangod bennem.
Nem vesztem el, bár elkószáltam, meglettem.
Minden az élet és az élet a mindenem. 

Ui a Szivárványhoz:  Szeretlek egymillió M&M's-re