Megint rég néztem blog fele, de ez van. Azóta volt egy 94%-os kémia érettségim, amire dicséretet is kaptam, mert mindkét része 90% felett volt, és ettől nagyon heppi lettem :). Azóta megint voltam a Mamacsomnál végre, elvoltunk, kaptunk napszúrást is. Megmentettünk egy verebet a hőhaláltól, stopooltunk és ami számomra meglepőbb, felvettek minket! Egy helyes srác, olyan 25 körülinek nézett ki számomra, valamiféle programozó-technikus, informatikus, szóval számítógéppel foglalkozik vagy mi, de nagyon kedves volt. Nemhogy a velencei vasútállomásig, de egészen haza vitt minket. Ennek az esélye kb 1 a 10 millióhoz, de mégis megtörtént. Nem nagoyn akartak minket felvenni, pedig kis fehér rövidnacis, rózsaszín, kivágott felsős leánykák voltunk az út mellett, egy hatalmas bőrönddel meg egy festménnyel. Nem hiszem, hog késes gyilkosnak tűntünk volna.
Főztünk is egy jót, bár megenni már nem annyira sikerült, ugyanis siekresen napszúrást kaptunk ugye... ebből kifolyólag a Beherovka sem fogyott el, pedig igazán szerettem volna... rám fért volna, nem tudom mikor lesz következő lehetőség erre. Néha jó rombolni a májunkat, kicsit elfelejteni minden hülye gondunkat, ami nyomja a lelkünket.
És most? Most verseny lesz... talán végre eljött az utolsó verseny ideje, amire úszásból elmegyek. 12 év munkája ér véget... nem hiányzik csak a siker, amit el tudtam érni, és fáj a tudat, hogy ha akarom, bármikor fel tudnék készülni rendesen igazi jó szintre, de mégsem fogom, mert az éetben nem ebből élek meg, hanem az eszemből. A jövő...
Márcsak a végzős évem is kissé elkeserít. Nem leszek magántanuló nagy valószínűséggel, és ez elkeserít most. Nem akarok az osztályommal lenni. Bár nem tudom milyen közösségben állom meg a helyem. Talán egyedül a Martionosban értékelnek úgy, ahogy én tényleg szeretném, hogy viszonyuljanak hozzám. Mint közösség. Persze Amandát nem számítom ide, ő más eset :) Best friend eset. Tudom, hogy velem an baj. Vagy a világgal? Nem, logikusabb, hogy velem. Az osztály is, ugye ott az ominózus myvip eset... elkeserít, hogy az mond rólam ilyet, akiről úgy tartottam, jófej, nem zargat, elvagyok vele. Talán nem a szívem csücske, de nem bántom, így ő sem bánt. Vagy ott van, ha jó szándék vezrel is, minden felszólalásom rögvest elutasításra kerül vagy meg se hallgatnak, vagy erról már beszéltünk, vagy nem érdekes, nem érdekel minket. Úszásban sem találom meg a hangot senkivel a csoportomban, de ehhez hozzáteszem, hog a csoport ugye mind fiatalabb mint én. Kivéve a fiúk kzül néhány, de hát tudjuk, mit lehet általában kezdeni a fiúkkal ilyen idősen. És én sosem voltam az a nagy csevegős, haverkodós, lepacsizósfajta.
Vicces, a Martionban azt hiszik, hogy egy nagyon nyitott ember vagyok. Valójában éppenhogy azon gondolkoztam, mennyire is zárkózott vagyok végsősoron. Ellentétben saját magammal nyitott mégis zárkózott. Félek a jövőtől, hogy mi lesz egy új közösségben. Úgy érzem, hogy arra ítéltettem, hogy midenhol kinézzenek, és az történjen, mint mikor a gimibe kerültem. Azt hiszem, hogy új közösségben majd megismernek és beilleszkedek, és végül mégis a feketebáránnyá válok mindig. Elkeseredett szavak, de tényleg ez jár fejemben.
Következőleg itt van a Felicia ügy. Vagy minek is nevezhetém, ki tudja. Nem tudom mit is mondhatnék róla, mégis mintha beszélem kéne róla. Hiányzik a beszélgetés vele. Talán még a veszekedés is... Nem tudom, hiányzik. Rosssz érzés ennyire lezáratlanul levegőben lebegni ezzel a dologgal. Annyit vitáztunk és minden, mégis még mindig akarom vele beszélgetni. Hogy hülye vagyok? Talán... vagy biztos, de ezen nem változtat.
Néhány napja nézegettem a kanizsai képeket, nagyon elvoltam velük. Szép emlékeim jönnek abból a hétből, többek közt a live szerep első megnyilvánulása vagy épp az idiotulás a kocsmában. A rekedten való éneklés, a vonatos Adriané vagy Cornélé, a fényképezkedés, esti séta, egyenfelső vásárlás, hajfestés, akkor adtam Felnek a JRM-es párnát, a fincsi buci felfedezése, a kis piros golyós nyakláncom megkapása, a tánc betanulás megkezdése, Fel mazsorettes gyakorlatai :)... imádnivaló így visszanézve is, és nagyon szeretném, ha lenne még hasonló találkozása hármunknak.
Hétfőn a ruhapróba után (Rózsa-hét) elmentünk nagyapámhoz. Apámnak és neki sikerült kiakasztani sírásig... mennyi minden szart csinálok, és mésem elég, mindig több kell, kapok egy vállveregetést, egy fél óra ügyes vagy kislányom mosoly, utána máris valamit rosszul csináltam. Hogy minek is kell nekem szabadidő, nem olt elég nekem, hogy ey hetet ott voltam Amnál? Félreértés ne essék, imádtam ott lenni, elkísérni őt munkába meg utána továbbvándorolni munka után, csak mégis azért az elvágta a napunk kétfelé, és azért persze, hogy szívesebben lettem volna egész nap vele. Majd meglátjuk mi lesz itt, nálunk, már nemsokára itt van, remélem apáék kimennek valamelyik nap horgászni.
Unokatesóm is jön nekem ezzel, hogy akkor holnap megyek-e, mindezt amolyan nah te is jókor jössz hangnemben... Tudom előre, milyen lesz, jót nevetek elleszek, de úgy fogok hazajönni, hogy rosszérzésem lesz. A mai nap miatt. Meg az elmúlt egy hét miatt. Angelt is vérig sértettem egy fáradt megjegyzéssel, ami nekem természetesen jött az aggódásom miatt. Szeretnék kicsit lelkizni valakinek, valakivel, de nem lehet. Valaki, aki csak bólogat... az is jó nekem. Mit akarok most? Berúgni... úgy berúgni, hogy ne emlékezzek rá másnap akár... annyira, hogy elfelejtsem úgy istenigazán egy pár órára a gondjaim, bajaim, mindent.
Úgy érzem, hogy szélmalomharcot vívok a világgal, hogy annak lássanak, aki vagyok. Hogy mindenkinek megfeleljek, ami sosem fog menni, mégis megpróbálom, mert egyszerűen késztetést érzek rá. Nem kéne, már úgyis veszett fejsze nyele, hogy engem megismerjenek. De akkor mégis miért érzek magamban ennyi korlátot arra, hogy egyszerűen és normálisan legyek, aki vagyok?
Azt hiszem elég mára ennyi magamból, még át kell ágyaznom, nincs kedvem reggel 7kor kelni, mikor bátyám hazajön. A kanizsai emlékek felidézése, úgy érzem, felvidtott némileg :). Excusez-moi, pouvez me donner un boit d'energie?
