Most azt hiszem, itt az ideje leírnom ami felgyülemlett. Többminden történt, több következménnyel. Több dolog, ami bánt, sok ami az én hibám.
Az első az úszás... Ami tulajdonképpen majdani második témámhoz is kapcsolódik. 10 év... nagyon hosszú idő, főleg evrsenysportban. Az úszás jóformán a második életem 10 éve, illetve minden eddigi évben. Kdolgoztam a belem is egy év alatt, emellett kitűnő diák vagyok. Nemegyszerű ezt fenntartani, sőt sokszor mélypontra sodor, amikor bőgök, goromba vagyok, vagdalózok, bunkózok. Bár ez mostanában talán még többször is fordul elő, szüleimmel is akár.
Alap volt, hogy úszni fogok. A testvéreim is úsztak, nem is rosszul, sőt. De egyikük akkor hagyta abba, mikor a gimibe került, ahova most én járok, a másikuk allergiás volt a vízre (az övé rövid kis pályafutás volt, neki a kick-box jött be), és a nővérem pedig középsuliban átadta magát a lázadó, bulizó tinikornak. Úgy érzem, én mindannyiukat túlteljesítettem azzal, hogy 3. évemet kezdem a gimiben még mindig úszóként. Tulajdonképpen egy fél éve csak szenvedek az úszással. Nem mintha nem szeretném a sportot, de 10 év nélkülözés hosszú idő.
Fel azt mondta, ne sajnáltassam magam, hála égnek blogon mindezt megtehetem. Nem a sajnáltatásról van szó, hanem 10 évnyi áldozatról, amit az úszás érdekében hoztam és a tanuláséban. Nem járok sehova, barátaim nincsenek jóformán, akikre számíthatok mind msnen vannak. A zenekar nyújt nekem ebből némi kilábalást, amit tényleg hobbiként művelek. Igen, 10 év munkát feladni nem könnyű. De évek óta ezért úszok, mert nem akarom ezt eldobni. Viszont egy mazsorettet, egy táncot, egy zeneiskolát, egy labajátékot soha- soha nem lehet összehasonlítani az úszással. Az előbbiek mind hobbik, az utóbbi egy nagyon kemény dolog. Nem vonom kétségbe a többi nehézségét sem, hiszen jártam valaha táncra egyebek, de most leírom miből áll az én sporthivatásom:
Heti 10 edzés, hétfő-kedd-csütörtök-péntek reggel hattól fél nyolcig úszás illetve torna váltva, majd mindennap délután félháromtól félötig úszóedzés +szombaton is két óra torna/úszás. Köztes időben elmentem suliba, végigküzdöttem aktuális óráim, dolgozatokra készültem. Hétvégéim fele versenyre ment úgy, hogy tanulni is a versenyen kellett. A nyaram kétharmada szintén úszásra ment el az elmúlt években. Mindez sokmindet befolyásolt, sokmindent eredményezett. Persze mindenkinek vannak gondjai, én csak tisztázom az enyémek mik, hogy milye korlátaim vannak.
Mások elmennek heti 2-3 alkalommal, kifáradnak, de látják a fejlődést. Egy úszásban egy éves kemény munka néha csak tizedekben, századokban mutatkozik meg, ami valljuk be, igen kevés. Főleg, hogy tudom, hogy sokkal többet nem érhetek el, hiszen akikkel versenyzek, majdnem mind magántanulók. Ahhoz, hogy valaki szuper úszó legyen ahhoz magántanulónak kell lennie, ugyanis a napjának fele jóformán edzéssel telik. De sajnos nem mindenki élhet meg az úszásból, sőt... Szüleim nyomása is nagyban rátesz minderre, hogy tovább ússzak. Nem akarom abbahagyni a mozgást, elmenék vívni, valami de az úszás sok. Amit látok feljebb mi megy, Pesten az úszóklubban meg a szövetségben... És tudom, hogy nem juthatok el oda úgy, hogy ne áldoznám fel sok más tervemet. De az elmúlt 10évben, azt hiszem, eleget áldoztam fel minderre. Már nem élvezem, csak egy nyűg a sok közül...
Azt hiszem, természetesnek vehető, hogy érzékenyen érint a téma. Mégiscsak az én tízéves munkám fekszik benne. És mivel maximalista vagyok, ddig fezítem a húrt, amíg végleg megundorodom az úszástól. Persze, hogy fáj, perze, hogy nem akarom - egy részről. De túl sok energiát kell fektetni túl kevés eredménnyel úgy, hogy nem élvezem.
És van egy második témám, amit ezzel a bevezető mondattal kezdenék, válaszolva egy másik blogbejegyzésre: "Soha ne mondd, hogy soha". Talán nem kéne mindezt leírnom, de rosszabb már NEKEM nem lehet. Most érzem úgy, hogy tiszta vizet kell önteni a pohárba. Egyszer nekem azt mondta egy nagyon okos barátom, hogy a barát nem az, aki mindig igazat ad neked, és egyetért, aki nem talál benned hibát, hanem az, aki a hibáid ellenére elfogad, és ha a szemedre veti is a hibáid, az csak azért van, hogy talán megértsük az ő szemszögét.
Néhány hónapja egy olyan folyamat kezdődött meg, ami az utolsó lett volna, amire gondolok. Aminek során kezdtem elveszíteni valakit, akit nagyon jó barátomnak tartok a mai napig. Azelőtt mindig én voltam az, aki kész volt önsajnálatba merülni, amiből ki kellett húzni. De azután ő kezdett ilyenné válni, pont azt tette, amit annyira ellenzett előbb. Néhány hónap alatt rengeteg ihletet adott nekem az illető, amiért egyfelől hihetetlenül hálás vagyok, másfelől pedig rossz érzés tölt el, hogy az ő helyzetén keresztül kell ezeket a verseket megírnom és később visszaolvasnom. Soha nem várta el, hogy bármit is érezzek iránta, de természetemből fakadóan törődök másokkal, ha önzőnek is tűnök. És ha valaki a barátom, akkor nem kérheti egyszerűen tőlem, hogy ne foglalkozzam vele, mert a barátság nem csak abból áll, hogy mebeszélem a másikkal a bajom, nyűgöm, föci dogám stb., hanem abból, hogy törődünk egymással. Vagy legalábbis az egyik törődik a másikkal.
Változó idegekkel, kedéllyel, viselkedéssel néztem mindennek elébe, és sokszor nem úgy sikerült egy-egy beszélgetés, ahogy én azt elterveztem. Sőt elég gyakran kaptunk össze, gyakrabban mint annak előtte. És igen, félek tőle, hogy egyszer az lesz, hogy soha többé, bár nem részemről. Én kitartok még, és ki is akarok. Gondolkoztam már azon is, hogy talán nyugodtabb lenne az élete nélkülem. Az, hogy az enyém nyugodtabb-e fogalmam sincs, de nem is érdekel. Én nem akarok nyugodtabb életet e szempontból. Talán ez is később esne le, ahogy annak idején Hesztiáék elvesztése sem rögtön okozott fájdalmat. Azt sem tudom, hogyan viselném ezt, de el is felejtem a gondolatot, mert mint mondtam, kitartok emellett a barátság mellett.
Tehát a pár hónapos szakasz. Amit folytonos aggódás, egyik mélypontból másikba jutás jellemzett, mikor úgy éreztem, én is meg fogok őrülni. Itt meg kell hogy említsem, hogy Am egyszerűen csodálatra méltó. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy keresve se találhatnék nála jobb barátnőt. Igaz vannak hibái, mint a normális emberi lényeknek, de mégis nagyon tisztelem azért, amit kiállt, ha nem is teljes tudatában és érzésében mindennek. Fel kell ismernünk, hogy a helyzetünk sokszor nem is olyan kilátástalan, van, akire számíthatunk, ha nem is éppen megfelelő időben, de jobb később, mint soha. Az embernek megvan a saját élete, és nagyonnagyon sokszor azt sem vesszük észre, hogy mennyi áldozatot hoznak értünk a barátaink. Amit már szinte alapnak veszünk, pedig nem kéne.
Én csak szeretném visszakapni a barátom. Szeretném, ha megbocsátana mind nekem, mind a világnak, amiért van. A Se veled, se nélküled című versem azt hiszem, eléggé kifejezi, amit érzek
Cleo
