Nem tudtam mit mondani... És ez nagyon zavar... Nem telefonáltam már jó ideje, gondoltam biztosan megvannak, jól érzik magukat. Persze :), miért ne éreznék. Nem csináltam/ok semmi különöset napjaimon, Harry Potter hetet olvastam, HP 4 játékot játszok, írok, msnelek. Valamit megtaláltam, ami rég elveszett bennem, valami amit nagyon hiányoltam. Talán remény, talán más... És mégis, mégis ezd kicúszni a kezeim közül. Egyedül vagyok megint... Ketten csak szerepjavításkor "vannak velem" már több mint egy hete, egynek csak smst tudok küldeni. Egy pedig talán kezdi elveszíteni önmagát, és nem tudok segíteni neki, pdig igyekszem, isten úgyse... igyekszem.

Magányos vagyok nagyon... Megint-.-. Nemcsak mert nincs itt senki, de azért is, mert tudom, hogy ők sokkal jobban hiányoznak nekem, mint én nekik. Ez van, reménytelenül szentimentális vagyok. És ma, mikor megláttam, hogy megvannak az első felvételi ponthatárok... Persze, hogy eszembe jutott, miért ne jutott volna. Nem akartam, nem akartam felhívni. Majd ha lesz kedvük, akkor kommunikálunk, de nem bírtam ki, felhívtam. És mit mondtam a telefonba? Mizujs, persze... nem tudtam mit mondani (bár a fülembe csörgött zörgött valami és a dobhártyám majd kiszakadt), valamit elkezdtem, de bennem maradt. A kezdeti lelkesedést felváltotta valami egészen más... a színtelen hangja... persze, hogy nem vagyok mérges. Vagy mégis? Igen mérges vagyok magamra, hogy miért kell ennyire kötődnöm. Amit visszakaptam magamból, az válik hátrányommá. Nem tudom mi a jobb, a fásultság vagy a fájdalom...

És két napja... Éjszaka a szobámban olyan kétségbeesés és félelem lett úrrá rajtam, hogy nem tudtam hova tenni. Gondolkoztam, sokat gondolkoztam. És a legrosszabb az volt, hogy hogy nem mernék felhívni senkit sem, mert nem tudom, hogyan éreznének akkor. Már ha egyáltalán izgatná őket a bosszantáson kívül. Nem, hogy mit mondanának nekem, hanem hogy mit éreznének. Vagy mindenki így van ezzel?...

Keserűség, magány? Nem tudom... Talán csak rossz pillanataim vannak. Nem tehetek róla, a környezetemben az emberek nem értenek meg. Próbáltam, próbálom, de mindig csak az egyik felemet fogadják el... Ez nem a nettől függött, hogy végül a legjobb barátaim innen kerültek ki. Sosem emiatt volt, egyszerűen így van. Ha itt élnének a városban, akkor talán megtaláltam volna őket, talán nem. Hiányoztok, nagyon is... Hiányzik egy jó beszélgetés, nevetés valami butaságon, játék, kis félreértések...

Abban a félelemben éjszaka megint eszembejutott Maci. Valamiért úgy érzem, Gergő megértett volna. Már akkor éreztem, mikor elmentünk a szünetre. Ha lett volna elég időnk, megismertem volna, talán a legjobb barátom lehetett volna. De a múlt idő... ő már nincsen, és egy remény meghalt. Talán furcsának tűnhet, hogy sosem ismertem úgy, mint a közelebbi barátai, sosem beszéltem vele sokat, és mégis úgy érzem, elvesztettem valaki nagyon fontosat. Hogy nekem többet jelent, mint azt bárki is hinné, vagy bárki is érezheti. Hiányzol, Maci, bárcsak visszajöhetnél még hozzánk...

Légy optimista, gondolkodj pozitívan... ez volt a mottóm, mindig örülte, hogy a sok pesszimista között itt vagyok én optimistának. Kapkodok utána, de elveszni látszik. És mégis én akarom hinni, hogy majd elmúlik, hogy csak idő kérdése, van mibe kapaszkodnom.

Az alábbi feljegyzések magam részére készültek, valahova ki kellett írnom címén. Aki elolvassa, annak tessék, de lényegében mindez magamnak szól, nem várok el senkitől semmit, nem hibáztatok. Csupán az egoizmusommal próbálok nem másokat untatni.

Cleo