Nos, újabb blogbejegyzés. Kis elmélkedésem újabb fejezete címetadhatnám neki.
Most Avine-nal beszélgetve sok dolog idéződik fel bennem. Olyan emlékek, amik nagyon régen nem jutottak eszembe. Például az általános iskola alsóban, mikor ott volt a kitalált unikornisom Nelly:) Hát igen, már akkor sem voltam átlagos fantáziájú. Például ma angolon elkezdtem angolul elmesélni a tanárnak, hogy mint is volt ez a wv-werlorn-alkatraz dolog nálam. Visszaemlékeztem, mikor az első leveleket küldtem Hesztiának, mikor még a gportalhoz képest közepes kinézetű honlapot készítettünk... Mikor nyáron Balatonlellén írkáltam a családi történetünket... Mikor a jóslatot írtam át versbe.
Mikor először beszéltem Feliciával. Oh, az bizony emlékezetes:) Mármint msnen, mert narancs chaten tudom, hogy szimpi volt. Aztán az az emlékezetes első és sokáig utolsónak hitt beszélgetés. Amikor arról beszélgettünk, hogy ha mindenki különleges, senki sem az. Akkor először az volt bennem, hogy ez a csaj elkeserítőleg hat rám, és nem szeretem. Unszimpatikus, érzéketlen, és sikeresen lelomboz. Gondotam semmi gond, nem kell mindenkivel jóban lennem. Aztán mikor előkerült a "szarkavarás", utálni kezdtem. Nagyon is... és mégsem furcsa módon. Aztán beszéltem vele az akkori helyzetről, és rájöttem, hogy ő nem az, akinek hittem.Aztán szépen lassan megismertem, és rájöttem, hogy nagyobb bakot nem is lőhettem volna. Mivel most ő lett az egyik legjobb barátnőm.
Aztán ott van Amanda. Oh vele az első beszélgetésem? Jó kérdés. Biztos, hogy alkatraz kapcsán volt. De tudom, hogy nem ismertük egymást különösebben a nyári taliig. Csak elvoltunk egymással kb. Aztán az a pár óra gyökeresen megváltoztatott bennem mindent, mert találtam valakit, aki hasonlóan kelekótya volt, mint én, és egyszerűen tudtam, hogy imádom ezt a csajszit. Aztán voltak persze hülye megszólalásaim, meg gondolataim, de hihetetlen megkönnyebbülés volt, mikor mondta, hogy nem haragszik. Elbizonytalanított, mikor nem volt itt, hogy csak azt hajtogatta mindenki, hogy mekora szarkavaró. Pedig én is tudtam, hogy nem, és mégis beleestem ahibába, hogy megítéltem mások szavai alapján.
Barátságok terén nem vagyok szerencsés. Nem tudok igazán nagyon közeli barátokat megtartani, valahogy nem a megfelelő embert találom meg. Persze sok barátom van meg haverom, közelebbi barátok is, akiknek sokmindent elmondok, de szinte senki sem ismer. Olyannyira, hogy a szüleim is csak egy részemet ismerik, mert a másikat nem értik meg. A pszihológushoz azért jó elmennem, mert meghallgat, és látja az összes énem, amit meg akarok mutatni magamból, sőt azt is amit nem. Ő kívülállóként ítél meg, elfogulatlanul. Bár ő nem a barátom, de mégis tudom, hogy elmondhatok neki bármit, mert nem fogja továbbadni. Max a következtetést, amit abból levon.
Ott volt egy barátnőm, akivel nyolc évig nagyon jóban voltunk, bár kisebb nagyobb veszekedésekkel. AZtán ahogy elkerültünk a suliból, én ragaszkodtam hozzá, ő hozzám kevésbé, és így vége szakadt a nagy barátságnak. Akkor már ott volt Hesz, akinek nagyon sokmindent elmondtam, jóformán mindent. HOgy hogy érzem magam, milyen vagyok, mit csinálok, mik történtek velem, az érzéseim. És mégsem sikerült elfogadnia engem... a következő megégésem volt...
Ezekután már alapból egy védőfallal indítok az emberekkel szemben, bár még mindig túl optimistán és jót feltételezve. Ott van AM és Fel. Amandával ugye nyár óta vagyok igazán olyan jóban. Az nagyon-nagyon sokat jelentett, mikor engem hívott fel, mikor hazajött nemis tudom honnan, talán osztálykirándulás. Akkor éreztem, hogy rá számíthatok bármikor. (utána megin követtem el hülyeségeket, de hát ez van). Most is gy vagyok vele, ő az, aki megnyugtat, ha ideges vagyok, megvígasztal, ha szomorú és szinte látom az arcát magam előtt, és hallom a hangját, ahogy azt mondja: Jól van Cleo, nyugi. Sajnos elválaszt minket az a sok kilométer, de mikor találkozunk, nem tudok betelni vele.
Fellel ugyan még nem találkoztam, de már tervbe van ugye véve. Ő viszont az, aki jól leteremt, ha kell, és a fejemhez vág bármit lelkiismeretfurdalás nélkül. Persze ez nem roszz, mert kell aki leteremt. Őt is imádom, neki is bármit elmondanék. Ők ketten sokkal jobban ismernek bárkinél, és jobban megértenek bárkinél. Hasonnló az érdeklődési körünk és az életkorunk is, bár nem ez a lényeg. Nehezen veszem, ha nem tudok velük beszélni, mert úgy érzem, hogy a feszültség gyülemlik bennem. Ők nemhogy a szüleimnél jobban ismernek, hanem Hesznél is jobban, talán néha magamnál is jobban...
Tehát optimistán a két égésem után is tovább bízok az emberekben, mert nem lehet mindenki egyforma, és talán éppen a következő barátság lesz életreszóló (énígy tervezek)
Cleo
