Nos, olvasva Amcicám és Felicicám blogját megihletődtem. Meg amúgy is van érzelmem, ami felhalmozódott.

Ilyenkor htvégén néhány szabad percemben van időm gondolkozni. Előszörre most Hinda, Agatha és Hesz jut az eszembe. Az, hogy menniy mindent csináltunk együtt, és tényleg hiányzanak a szép percek. Ugyanakkor már rég megnyugodtam, hogy nem az én hibám, mert NEM bánom ami történt. Akokr se bántam, és most még kevsbé ha lehet. Azt hiszem eltelt anyi idő, hogy elmondhassam, hogy Feliciában és Amandában megtaláltam azt, amit azt hiszem hiányoltam 3ukból. Azt a megértést, azt a figyelmet, amitől érzem, hogy szeretnek. Akármilyen értelemben is.

Nagyon társas lény vagyok, ugyanakkor magányos farkas is. Egyszerűen nem tudok meglenni mások szeretete nélkül, de viszonylag zárkózott vagyok mélyebb szinten. Sokszor nehezen fejezem ki az érzéseimet, viszont nagyon vágyom olyanokra, akiknek megnyílhatok.

Aki ismer, az tudja menniy dolgot csinálok hetente, meg úgy összesen. Emellett a tanulás (minden egoizmus nélkül de kitűnő vok...) nem esik olyan nehezemre, de sokszor érzem, hogy nincs elég időm. Az igazi luxus az idő, és nem más.

A következő gondolatom, hogy Kovács Ági hogy a fenébe jutott tovább-.- . Egyszerűen nincs ritmusérzéke...

De lássunk valami mélyebbet: A két macs írt a blogjában ami elgondolkodtatott. Amcicc írta, megnyugtatlak, nem vagy egyedül. Csak repülnek a napok, a hetek az évek és a legjobb koromar egyszerűen nem, érzem, hogy kiélvezném. Pedig nem unatkozom, csak túl szürkék a hétköznapok. Mindig arra vágyom, hogy bár jönének az UFO-k vagy valami hihetetlen kalandba keverednék. Anyum talált valami újság kiegészítőben a karmáról dolgokat. Én vízöntő karmájú vagyok. Annyit tesz, hogy meg akarom változtatni a világot, megrengetni, felforgatni az életet, izgalmasat, maradandót alkotni, és erre van is erőm. És tényleg ezt akarom. Sarkainál megfogni a Földet, a galaxist, a világűrt, és feje tetejére állítani.

Engem már idén érettségiben gondolkoztatnak. Kéne érettségizni angolból, hogy 2 faktot vehessek fel. Orvos akarok lenni, már vagy 5 éves korom óta, bár először állatorvoson gondolkodtam. Most még 33 oldal törim hátra van szóval happy épp nem vagyok. Fizikából neeeem érettségizek.. Akkor inkább leszek utcasöprő, de fizikából neeem, utálom:P.

Annyian vannak, akiket barátomnak tartok. De igazi igazi barátaim nagyon kevesen vannak. Azok, akikre tényleg mindig számíthatok, és egyszerűen érzem, hogy ők azok. Sajnálom, hogy nem egy városba születtünk (a 2 akire vonatkozik az szentem tudja h nekik mondom:) de a többiekkel is így vagyok) bár talán így kellett lennie, hogy azok történhessenek amik, és azt érezzem amit. Hogy változzak, és fejlődjek. Hívhatnánk ezt egyéni evolúciónak is.

A gondolataim csak úgy kavarognak. Az utolsó beszélgetésem a 3assal, az utolsó találkozás, az utolsó idegroham. A sz.m.p.-nak való kinevezés utáni első beszélgetés Ammal, aztán Fellel. A hit, hogy befolyásolnak aztán a felismerés az utolsó napokban. Aztán ahogy szép lassan Am újból, Fel pedig "simán" "behálóztak". Most jól érzem magam a bőrömben, csak nem tudom kifejezni, hogy mit érzek. Sajnos szavak erre nem jók, egy pillantás vagy egy mozdulat többet mondana.

Talán mégis vannak fények, színek azokban a szürke részekben. Meg kell tanulnunk értékelni ezt az egészet. Hogy találkoztunk, hogy szóba állunk egymással, hogy élünk, hogy olyanok vagyunk, amilyenek. Azokat az apró pillanatokat, amik valamilyen varázst visznek az életünkbe. Amikor úgy érzed, hogy talán mégis érdemes felkelni, elmenni az iskoláig vagy épp a munkahelyig vagy edzésre. Amikor látom, hogy mindketten élvezzük a szerepjátékot; amikor Felicia beteszi nekem azt, amit még másnak nem mutatott. Mikor azt tervezgetjük Ammal, hogy ha felveszik és majd engem is, milyen jó világ lesz. Mikor Nicole azt mondja, hogy szerinte jobban megérthetem, mint Hesz; mikor az osztálytársaim azt mondják, hogy kezdik felismerni ki is vagyok. Mikor akár Fel akár Amanda kijavítják az apró hibáim, és ebből tudom, hogy figyelnek rám. Vagy akár csak az, mikor lelkesen üdvözölnek. Mind-mind olyan percek, amikor érzem, hogy a szivárvány az életemben is benne lehet.

Én meg az örök optimista vagyok, aki ha idővel is, de mindig fel tudja ismerni a jót, és a környezetét is erről győzködi. Nézzünk kicsit a prizma másik felére, ahol megtöri a fényt. Ahol a sok szín sziporkázik. Próbáljunk meg beleállni ebbe az örvénybe, és magunkba szívni az energiát. Észrevenni ezeket a pici, de fontos részeket, amiktől mégiscsk egy kifestő könyv lesz az életünk. Kicsit lírikusan hangzik, de most lírai hangulatom van.:) Csak próbáljátok meg, és tudom, hogy sokkal jobb kedvetek/ kedvünk lesz ;)

Kicsit hosszúra sikerült, meg néhol talá ugyanazt fogalmaztammeg, de én már csak ilyen vagyok Remélem megértitek mit próbáltam leírni és közvetíteni.

Cleo